Kezdetek
Al-Andalusz. Ezzel kapcsolatban is sok a féligaz sztereotípia. De most nem azokról. Szúfik az Ibériai-félszigeten. (És az ahhoz ezer szállal kapcsolódó Magribban.) A Nagy Fehér Szikla (lásd még: Herkules Oszlopai) alatt – honnan manapság a britek fél (vagy egész) Afrikát lehallgatják és ahol ez évtized elején kerékpáromon lovagoltattam a pimasz kunyeráló majmokat – 711-ben, az muszlim seregek átkelése után Táriq bin Zijád elmondotta híres buzdító beszédét. S miután az arab-berber haderő néhány év alatt (már a berber Zijádot féltékenységből gyorsan leváltó és sittre vágó) arab Múszá bin Nuszajr vezetésével lenullázta a több évszázados vizigót államot, amely aztán a reconquista ideológiájában térhetett vissza, hamar kiépült és felvirágzott az iszlám civilizáció Ibéria déli és középső részén. S ebben igencsak hamar megjelentek az első szúfik is.
883 és 931 között élt Qurtuba/Kordobában Abú Abdulláh bin Muhammad bin Maszarra al-Dzsabalí, akit az első ibériai szúfi gondolkodónak lehet tekinteni. Még nem tartozott iskolához (azok még a Masriq-ban is csak alakulóban voltak akkoriban), de könyvei később jelentős hatással voltak a félszigeten kialakuló szúfi közösségekre. Ibn Maszarra hagyományát vitte tovább a 11. század két nagy mestere, Ibn al-Árif/al-Urrúf (1088–1141) és Ibn Bárraján (meghalt: 1141). Az előbbi szanhádzsa bereber családban született Szabta/Ceutában, az utóbbi, aki egyben több kötetet hátrahagyó neves vallástudós is volt Isbílijá/Sevillában látta meg a napvilágot. Mindketten a dél-andalúziai al-Maríja/Almeirában, a szúfizmus félszigeti központjában mélyedtek el az iszlám misztikában s lettek annak vezető személyiségei. Végül a purista al-Murábitún/Almoravida dinasztia egyik utolsó uralkodója, Alí bin Júszuf a mai marokkói Marrákis/Marrakesh-be rendelte őket. Ibn al-Árif tisztázta magát a vádak alól, s szabadon – bár valószínűsíthetően mérgezés útján – hunyt el a városban, Ibn Bárrajánnak mindez nem sikerült: ő a sitten végezte ugyanabban az évben. (Az almoravidák meg hét év múlva, amikor Az al-Muvahhidún/Almohádok kitessékelték őket a történelemből.
Kettejük tanítványa volt (vagy lehetett) Abú Midjan Su’ajb bin al-Huszajn al-Tilimszání (1126-1198), aki egy Sevilla melletti faluban, Qantijjána/Qantillana-ban született, arab családban. Meglehetősen hamar elhagyta Andalúziát és a marokkói Fász/Fezben tanult olyan mesterek keze alatt, mint a jelentős magribi szúfi Abdusszalám bin Mismis (olyan jelentős szúfi mesterek mestere, mint Abú’l-Haszan al-Sádzilí vagy Abú’l-Abbász al-Muszí). További tanítói Abú Jaaza Hazmirí al-Gharbí (meghalt: 1157) és Alí bin Harzihím (meghalt: 1163) és Abú Bakr al-Daqqáq voltak. Mindhárman a nagy keleti (masriqi) teológus majd szúfi, al-Ghazzálí hagyományát vitték tovább az iszlám világ nyugati részén. Abú Midjan Daqqáqtól megkapta a mester/sejk–tanítvány,követő/muríd szimbolikus tudás-átadás-átvételi ceremóniája részeként a mester köpenyét, a khirqát (خِرْقَةٌ).
Később mekkai zarándoklata során találkozott és tanítványa lett a kor egyik legnagyobb szúfi mesterének, Abdulqádir al-Dzsílánínak (1077-1166). (A később jelentkező qádiríja irányzat tőle eredezteti magát.) Ezekkel a tanulmányokkal felszerelkezve tért vissza az iszlám nyugatra és alapított szúfi rendházat (závija/زاوية) a mai Algéria területén lévő Bidzsája/Béjaïa városában. Ez így az első korai, kvázi pre-qádiríja intézmény volt a Magribban.
Az almohád uralkodók több alkalommal rendelték Abú Midjant Marrakesbe raportra, s egy ilyen utazása során hunyt el Tilimszán/Tlemsen mellett. Sírja al-Ubbádban a középkortól máig zarándokhely, művei (بداية المريدين, أنس الوحيد, تحفة الأريب) szúfi körökben közkézen forognak.
Abú Midjant leghíresebb tanítványa a „Tanárok tanárának” (معلم المعلمين) nevezte. Aztán ez a tanítvány is befutott. Nagyobb név lett az iszlám misztikában és tudományosságban, mint eddig említett elődei. A következő posztban Ibn Arabí-ról lesz szó.
XXX
Ibn Arabí
Szúfizmus Andalúziában 2 Damaszkusz hegye, a Qászjún egy különálló kompakt világ. Elképesztő legendák fűződnek hozzá, izgalmas negyedeket találhatni az egyre meredekebben felkúszó utcákon, s olyan épületegyüttesek bújnak meg az egykor önálló településként is funkcionáló városrészben, amelyek méltó társaik az odalent, az óvárosban és a Mídán-negyedben álló csodáknak. A miszticizmusról lévén szó, számos dolog jut eszembe a heggyel kapcsolatosan, köztük az a kis üreg, amelyben egy nyelv-szerű geológiai képződmény található, s amelyhez a helyiek a Káin-Ábel-féle kissé rosszul elsült testvérviszály meséjét kötik. (E szerint, amikor a Káin hidegre tette a tesóját, a Föld fájdalmában nagyot üvöltött, s ezt a kiáltásba meredt szájat láthatjuk itt, a hegy oldalában. Mert – természetesen – a helyiek szerint az eset pont a Qászjún-hegyen történt. Hol máshol? A legenda tanulságos, a hozzá fűződő viszony úgyszintén. A Levantéban minden mindennel összeér. Még akkor is, ha oly sokan igyekeznek azt széjjelhúzni.)
Itt a hegyen található a szúfizmus egyik állócsillagának, Ibn Arabinak a sírhelye és mecsetje. (Nem jelzőzöm, minden próbálkozás kevés lenne.) A messzire vetődött mester az Ibériai –félszigeten, az arab alapítású városban, Murszíja/Mursiában született 1165-ban. Családja az Arab-félszigeti Taj’/ طيء törzsből származtatta magát. (Innen a neve végén olvasható név-utótag: Abú Abdulláh Muhammad bin Alí bin Muhammad bin Arabí al-Hátimí al-Tá’í). Apja, Alí bin Muhammad neves vallásjogtudós, a prófétai hagyomány (hadíth) szakértője volt. Apai nagyapja andalúziai kádi, míg anyai nagyapja, Jahjá bin Jughmán észak-afrikai Tilimszán/Tlemcenben volt berber törzsi elöljáró – és szúfi vezető.
A hagyomány szerint Ibn Arabí misztikus útja gyermekkorában kezdődött, amikor betegen, lázálom gyötörte: miközben fegyveresek akarták megölni őt, egy ragyogó arcú férfiút látott, akitől a „Ki vagy te?”- kérdésre azt a választ kapta, hogy: „A Já-Szín Szúra.” Felébredvén elrecitálta az adott Korán-passzust s meggyógyult. (Későbbi) értelmezésében a transzcendencia ilyetén való személyes megélésének lehetősége irányította őt a szúfizmus útjára.
Tanulmányait 1172-től a kor egyik szellemi központjának számító Sevillában folytatta. Itt mestere Muhammad bin Abdulláh al-Sakkáz, kora egyik jelentős szúfi személyisége volt. Vele tett tanulmányutakat al-Andalusz más városaiban; 1198-ban például az ugyancsak pezsgő szellemi életű, bár igazán csak később felvirágzó al-Garnáta/Granadában jártak. Hamarosan már a marokkói Fász/Fezben tanult, ahol ugyancsak jelentős mesterei voltak, Muhammad bin Qászim al-Tamímí, Júszuf al-Kúmí és a már bemutatott Abú Midjan.
Ibn Arabi nyughatatlan lélek volt. Nem csak szellemi utakat keresett magának: ennek a célnak az eléréséhez folytonosan úton volt földrajzi értelemben is. Kezdődött mindez 1201-es mekkai zarándoklatával, ahol aztán három évig maradt. Ezután a Levantéban járt: Palesztínát, Szírát, Irakot és Anatóliát járta be. Igazi tudományos szivacs volt: mindenütt magába szívta az ismereteket. Anatóliában a szeldzsuk udvarban élő szúfi mesterrel, Muhí’d-dín Iszhaq bin Júszuffal konzultált, Irakban Abdulqádi al-Dzsíláni tanításainak nyomában járt. Moszulban Alí bin Abdulláh al-Dzsámi’ „lábai előtt ült”. Ezután ismét Szíria és Palesztina következett, hogy 1206-ban már Kairóban legyen. 1207-től három évig ismét Mekkában élt, majd 1211-ben Bagdadban a híres szúfi Sihábuddín al-Szuhravardínál tanult. 1214-ben újra Mekka, majd Aleppó s végül a letelepedés: Damaszkusz következett. 1223-tól 1241-es haláláig már Szíria központjában élt. És jött a valódi összegzés kora. A több száz írás elkészítése és a tanítványok fogadása.
Tanult nála többek között Dzsaláluddín al-Rúmí, a mevlevik „alapítója”. Gondolatai szerteágazóak. Nem is mennék bele a részletekbe (a Bilád al-Sám vallási oktatási intézményeiben máig elemzik az írásait), csak egy mondat tőle: „Aki feloldódásról beszél, szavai értékesnek találtatnak, s aki az egyesülésről, ő hitetlen” (من قال بالحلول فدينه معلول، وما قال بالاتحاد إلا أهل الإلحاد).
Az iszlám misztika legkényesebb kérdésről nyilatkozik itt. A szúfi praktika szerint az érzelmi gyakorlat közelebb visz Allahhoz. Ez a közelítés – miután az iszlám a transzcendencia és az anyagi világ között átjárhatatlan vonalat húz – mindenkor az eretnekség lehetőségét súrolta. Amikor Manszúr al-Halládzs, egy 10. századi perzsa misztikus így kiáltott fel érzelmi utazása csúcspontján: „Ana al-Haqq”, a vallástudósok eretnekséget állapítottak meg. Az „Én vagyok az Igazság”-kijelentés ugyanis a transzcendenssel (Allah) való teljes egyesülést feltételez(he)ti. Ami blaszfémia. Halládzsot ezért – nem egyszerű bírósági processzus után – kivégezték (922).
Ibn Arabi ezzel a kijelentésével szigorúan szétválasztani igyekszik az „érzelmi feloldódást” (الحلول/hulúl) és az „egyesülést” (الاتحاد/ittihád), mely utóbbit eretnekségnek tekinti.
A legnyugatibb Magribból érkező Ibn Arabí nemcsak a Levantéval és az Arab-félszigettel került közelebbi kapcsolatba. Már első mekkai zarándoklata alkalmával eszmét cserélt egy perzsa sejkkel, Abú Sudzsá’ bin Rusztam al-Iszfaháníval s egy füst alatt a lányát is feleségül vette. Nizám mindvégig szellemi társa maradt Ibn Arabínak. Ezek a keleti/perzsa kapcsolatai okozták aztán azt, hogy később a mainstream ortodox vallástudósok mindig is a síizmus gyanújával tekintettek szúfi mesterre.
Ennek ellenére a legszélesebb körű társadalmi elismerésben részesült. Ennek folytán két tiszteleti megszólítást/nevet kapott: „A Legnagyobb Sejk (al-Sajkh al-akbar/الشيخ الأكبر) és a „Vallás Megújítója” (Muhí’d-dín/محي الدين). Szúfi körökben nevezték „Vörös Kén”-nek (al-Kibrít al-ahmar/ الكبريت الأحمر) is, mely fényével mutatja a helyes utat.
Ibn Arabi mauzóleum-mecsetje egy olyik utcában van, ahol megállt az idő. A szúkban szúfi rendházak, madraszák, mecsetek, kereskedelmi raktárak találhatók – többnyire az ajjúbida-korból (1171-1250). A mauzóleum főbejáratával szemben egy kora-oszmán-kori pékség működik, mind a mai napig. S az egyik északi mellékutcában a non plus ultra: a sáfiita vallásjogi iskolát preferáló ajjúbidák által Damaszkuszból kizavart hanbaliták által emelt – az alant lévő omajjád-mecsetre hajazó – dzsámi’ al-hanábila.
Rozoga faajtaját egy Kis Mukk-szerű szakállas öregember koszos dzsilbábjából előhúzott meseszerűen hatalmas fémkulccsal nyitotta ki, s a feltáruló egyszerű csoda órákig bent tartott. Még most is bent tart.
XXX
Mai pillanatképek
Furcsa lehet ezt így kezdeni fél évezreddel a híres Izabella/Ferdinánd-féle ediktum után, amely 1492 őszében határozta meg azt az időpontot, amikorra valamennyi zsidónak és muszlimnak el kellett hagynia az adott év harmadik napján al-Garnáta/Garnada elestével teljes mértékben keresztény kézbe került Ibériai-félszigetet. Azonban – túl a hitüket továbbra is megtartó maradókon – jó tudni, hogy például az Alpujarras-völgyben élő muszlim közösségek engedélyt (mint később kiderült valójában csak haladékot) kaptak a maradásra. Amikor 2011-ben a Pico de Veletáról jövet végigkerékpároztam a völgyben – s közben Ildefonso Falcones ide vonatkozó könyvét olvastam (Fatima keze) – számos nyomát találhattam a végül csak 1568-71-es lázadás után elűzött muszlimok kultúrájának. Sőt, mindenki akkor sem távozott: 1609 és 1614 között még egy végső és véres futamban űzték el őket Spanyolországból.
Van azonban Spanyolhonban egy huszadik századi „szúfi újjászületés”. A múlt század nyolcvanas éveinek elején egy 1963-ban iszlám hitre tért skót, Ian Dallas, aki felvette az Abdulqádir al-Murábit al-Szúfi al-Darqáví nevet, egy marokkói (Meknes) szúfi sejk, Muhammad bin al-Habíb megbízásából a szúfi iszlám spanyolországi újjáélesztésébe kezdett. Ő bábáskodott a spanyolországi iszlám visszatéréséért létrehozott szervezet (Sociedad para el Retorno del Islam en España) alapításánál is. A marokkói mentor a történelmi hagyományok folytán az al-Murábitún/Almoravida nevet adta a mozgalomnak. (Az almoravidák, miként az almohádok egyaránt Marokkóból kiindulva újították meg az Ibériai-félszigeti iszlámot.) Az irányzatot darqávíjának is nevezhetjük. Mára a szervezet tagjai nem csak a spanyolországi muszlim közösség tagjai közül kerülnek ki; érkeznek tanítányok (murídok) egész Európából. Komoly közösségeik vannak Mallorcán, San Sebastianban, Madridban, Tarragonában, Sevillában és Granadában. Ez utóbbi városban van a szervezet központja is.
Vallási összejöveteleik és szúfi gyakorlatuk minden csütörtökön este van, ahol rendszeresen használják a marokkói mentor, Muhammad bin al-Habíb szövegeit, verseit. Mallorcán Korán-iskolájuk van, 2003-ban pedig Granadában saját kezelésükben lévő mecsetük nyílt, amelynek imámja a szervezet jelenlegi sejkje, Muhammad al-Qaszbí.
A szúfi hagyományokon kívül vallásjogi tevékenységük sem elhanyagolható. Miután vallásjogi értelemben a Magribban domináns málikita vallásjogi iskola (madzhab) követői, számos alapkönyvet adtak ki a témában (köztük az iskola-alapítónak tekintett Málik bin Anasz alapvetését, Az Egyengetett (al-Muvatta’) című munkát.
Ugyancsak a huszadik század végén éledt fel a szúfizmus egy másik irányzata az egykori al-Andalusz területén. A naqsbandíja, amely a középkorban nem volt jelen az Ibériai-félszigeten az utóbbi évtizedekben jelentős hálózatot épített ki Spanyolországban – Názim al-Háqqání sejk vezetésével.
Különleges helyet foglal el a spanyolországi új-szúfi mozgalmak életében az afrikai enkláve, Melilla városa. A lakosság hozzávetőlegesen fele afrikai berber származású, akik körében hagyományosan elterjedtek a szúfi eszmék, irányzatok és gyakorlatok. 1926-ban, amikor a spanyol uralom a Rif-lázadás után ismét visszatért a városba, hogy aztán tíz évvel később a Caudillo innen kiindulva vérbe borítsa az országot, szóval a visszatérés évben itt alapította szúfi rendházát (Zawiya Alawiya del Cerro de Palma Santa) Szidi Muhammadi Belhádzs Táhir. Eredetileg a qádiríja irányzat követője volt, de miután Szidí Ahmad al-Alaví lett a mestere, az ő iskoláját követte: závijája az alavíja (mint a sádzilíja-darqávíja alcsoportja) irányzatát követi. Szidí Mihammadí és fia Szidí Majmún majd egy évszázadig, 2010-ig vezették a közösséget.
Szidi Ahmad al-Alaví halálakor – mondhatni, ahogy az lenni szok – az utódlásért többen bejelentkeztek. Az egyik kandidáló, Adda Bentúnisz önálló alavíja iskolát nyitott. Leszármazottjai egy ideig Franciországban éltek, a csoport jelenlegi vezetője, Khálid Bentúnsz azonban ismét Spanyolországban vezeti csoportját.
Egy másik alavíja-hátterű, marokkói központú csoport Mauláj Basír „irányzata”. Az vezető egy Fász/Fez melleti kis faluban él s közvetítőkön keresztül vezeti többnyire marokkói származású muszlimokból álló csoportjait Galíciában, Sevillában és Mallorcán. Závijája azonban csak Fezben van, a spanyolországi csoportok magánlakásokon végzik a Korán-áják, imák és fohászok láncolatából álló lelkigyakorlatukat.
Török hátterű a dzsarráhíja irányzat. Alapítója a 17-18. század fordulóján Isztambulban élt Nureddin Dzsarráhí/Nureddin Cerrahi) volt. A zenét is a dzikr alapelemévé emelő csoport főként Granadában és környékén erős.
Ezeken túl a Spanyolországban élő afrikai gyökerű muszlim közösségek számos „eredeti” szúfi skolát hoztak magukkal. Körükben virágzik az észak-afrikai tídzsáníja (sejkje: Mahmúd al-Ma’súr) és a szenegáli murídija.
Ezer virág.
