Ahogy tavasszal a helyszínen írogattam, képeket rakosgattam fel a balkáni országról, mindig oly érzésem támadt, mintha egy penésszel benőtt ékszeres nesszeszerről tudósítanék. Kicsiny, izgalmas természeti környezettel, mérhetetlen kulturális múlttal, emlékekkel bíró országocska a Balkán legpuhább alfelén, amely mindezek ellenére sem tud mit kezdeni magával.

Persze egy jó bolgár mindjárt mondja is, hogy nem csoda, a macedón valójában nyugat-bolgár s uccu neki, tessék már felismerni a gyökereket. Az albán meg így szól: vannak a kelet-macedóniai tősgyökeres albánok meg a futottak még szlávok; felőlük ez utóbbiak akár bolgárok (vagy szerbek) is lehetnek. Miként azt egyébként egy valamirevaló nacionalista szerb mondja is. A görögök pedig...Nos, ők mindig is visszatekintenek. És Fülöp, Nagy Sándor népe mind kvázi-görög macedón.

Valahol erre keresgél a macedón állam identitásépítő őrülete. Szkopje a világ legnagyobb szoborparkja, ahol szinte valamennyi néhai és egzisztáló, a történelmi és a mai Macedónia területéhez köthető személynek monumentje van; lassan beleértve a mai ország állampolgárait is. A macedón nemzeti (sic!) függetlenség múzeuma felér bármely poszt-szovjet kreált történelem-bemutató intézménnyel. A mai Macedónia állam-identitásának három pillére - mondhatnók - a kereszt, Nagy Sándor és Jusztiniánusz.

Erre varjunk gombot!

Persze mindennek történelmi okai vannak. A terület, mondjuk így - geográfus megközelítésben - a Vardar felső folyásának vidéke mindig is kultúrák ütközőterülete volt. Az ógörög világ itt találkozott az északi "barbárokkal", legyenek azok aktuálisan trákok, kelták vagy éppen a később a hellén civilizációba csúszó történeti macedónok. Aztán hosszú évszázadokig itt volt a Bizánci birodalom és az új betelepülők (gótok, avarok majd szlávok) közötti pufferzóna. Mindeközben a szlávok és az illírek/albánok - egyik - érintkezési pontja is ez a vidék lett (s maradt mind a mai napig).

És amikor a 19. században a Balkánon is megjelent a nacionalizmus, erre a régióra, ki nyelvi, ki történelmi, ki vallási, ki etnikai érvekkel három (újjá)születőben lévő állam tartott igényt. A 20. század elején az elaggott Oszmán birodalom balkáni jelenlétének problémáját "macedón kérdésnek" nevezték. Az első (1912-13) és második balkáni háborúban (1913) aztán - úgymond - meg is oldották ezt: a területből a legnagyobb részt (a mai macedón állam területét, kvázi) Bulgária rövid regnálása után Szerbia, s majdan a Szerb-Horvát-Szlovén s még később a Jugoszláv királyság kapta. A déli részek "visszatértek" (enózisz) a görög területekhez, míg Bulgária végül hoppon maradt. Miként a frissiben megszületett Albánia is, de a bírvágy mindkét országban fennmaradt.

A 2VH idején még örülhettek is a bolgárok, a Reich jóvoltából regnálhattak a macedón területek felett, aztán visszatért a jugoszláv igazgatás. Ez utóbbi "találta ki" az önálló tagköztársaságot, igazából elégedettlenül hagyva mind a szláv/macedón lakosságot, mind az albán kisebbséget.

Most, hogy a tíz évig kormányzó jobboldal után "jött a bal" (H.G.), békülnek az albánokkal s nyitnak a görögök felé (hogy végre nevezhessék annak országukat, ami, s nem a mostani hivatalos nevén: Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság - FYROM). A szerbekkel és a bolgárokkal még fashében vannak, de a cél a NATO és EU-tagság ezerrel. Daktilikusan: S máris szövődnek a nemzeti álmok.

"Mérgezett alma", "puskaporos hordó", "macedón kérdés"-ből a "Balkán Svájcá"-vá lenni. Ez a vágy fogalmazódik meg az új macedón politikai elitben. Hajrá!

Egy halk megjegyzés: a Schweizerische Eidgenossenschaftban kevesebb szoborral is beérik.