1 - Bevezető

"Cognitio dei experimentalis" - mondta (a) Doctor Angelicus. Így definiálta a misztikát.

Aquinoi Tamás "tapasztalati tudás Istenről" kijelentése meglehetősen áll az iszlám misztikára is. Már ha így írjuk körbe a szúfizmust (الْتَّصَوُّف/taszavvuf). De az egyszerűség és a fb-poszt terjedelmi korlátai miatt - hívjuk így.

Éppen ezért a definícióért elfogadhatatlan a mainstream szunnita ortodoxia számára. A purifikátori irányzatok (szalafizmus, vahhabizmus és társaik) számára még inkább elítélendő - vagy habitusnak megfelelően - üldözendő.

Az Istenről szerzett tudás az iszlámban ugyanis a szöveghez, elsősorban a Koránhoz kapcsolódik. A Korán és a prófétai hagyomány isteni inspiráción alapuló közlése az a tudomány, amelyen keresztül Isten megismerhető. Csak ez lehet összekötő kapocs a transzcendencia/Isten és az anyagi/emberi világ között. Ebben az értelmezésben a transzcendencia tökéletesen dezantropomorfizált, így az ember azt fogalmilag sem közelítheti/értelmezheti pontosan. (Bár az iszlám történet folyamán - máig hatóan - voltak/vannak erre kísérletek.)

Az más kérdés, hogy a Korán-értelmezésből és a hagyomány-kritikából kinövő vallástudomány, amelynek a teológiai érvelésen túl kezdettől fogva bonyolult (vallás)jogi szerepe is volt hamarosan szemantikai értelemben is követhetlen lett az "egyszerű hívő" számára. Ezek az emberek új, könnyebb, kézzel foghatóbb utakat kerestek, amit egyesek (a kevesek) a görög hátterű filozófiában, megint mások (a többség) a "szív/személyes tapasztalás" útját választották. A szúfizmus gyökerei a Hidzsra szerinti 2. századba (i.sz.9.sz.) nyúlnak vissza. S ahogy bővült-bonyolódott az ortodox jogértelmezés, úgy fordultak egyre többen a tapasztalati úton való tudáshoz. A különféle rendházakban (tekke, závija) változatos irányzatai alakultak ki, amelyek közös nevezője az isteni megismerés különböző gyakorlatainak szabályok szerinti szertartása (ذِكْر‎/dzikr), a mester (شيخ‎‎/sejk,پیر‎‎/pír) és személyes tanítvány (مُرِيد‎‎/muríd,سَالِك‎‎/szálik) speciális szoros viszonya volt. S mint minden emberi szellemi kalandnak, ennek is voltak-vannak szélsőséges, az eredeti célkitűzéstől igencsak eltávolodó vadhajtásai.

Most elhagynám az iszlám filozófiában is jelentkező neoplatonikus áramlatok ismertetését, ez nagyon hosszú, szerteágazó bár izgalmas téma. Kétségtelen, hogy a későantik mainstream filozófia erőteljesen hatott - a buddhizmus és az iráni vallások mellett - az iszlám misztika létrejöttére és fejlődésére.

Elmarad itt a szúfizmus közel-keleti, belső-ázsiai előtörténete is. Annyit érdemes elmondani: a szúfi irányzatok (طَرِيفَة/taríqa/tarikat) némelyike fontos szerepet játszott az oszmán állam történetében, különösen annak közigazgatásában és erőszakszervezeteiben. A katonaság (yeni çeri/janicsárok) esetében például az évszázadok során a legfőbb szevező erő lett a szúfizmus egyik tariqája.

Felsorolás szintjén (néhányukat később részletezem) a következők terjedtek el - nem feltétlenül egy időben - az oszmán birodalom európai (Rumelia) fertályán: a khalvatíja (خلوتية), a bektasíja (بِكْتاشيَّة), a mevlevíja (مولویه‎‎), a naqsbandíja (نقشبندية‎), a rifá'íja (رفاعية) és a qádiríja (قادریه‎‎). A futottak még kategóriába pedig többek között ezek tartoztak: sádzilíja (شاذلية), ahmadíja (الأحمدية), hurúfíja (حروفية‎‎), a malámíja (الملامية) ès mások.

A következőkben néhány gondolat ezek balkáni szerepéről.

XXX

2 - A naqsbandik, khalvatik

Már az oszmán állam balkáni megjelenésének kezdetén jelentkeztek a szúfi irányzatok szinte valamennyi újonnan kialakított vilajetben. Az új hivatalnokszervezetek alkalmazottjai közül sokan a naqsbandi tariqához tartoztak. A 15. század második felének naqsbandi spirituális vezetője, Ubaidullah Ahrar (shejkh/pir) személyes tanítványait (muríd) küldte a Dél-Balkánra. Ekkor lett az irányzat lokális kordinátora (helyi sejkje) a mai Észak-Görögország (Seres) vidékén Mulla Abdullah Ilahi (megh. 1491), Szkopjében pedig Lutfollah sejk. Ugyanebből a korai időkből már ismerjük az első naqsbandi tanítókat, akik Boszniában tevékenykedtek (Uyran Dede, Temsi Dede).

A naqsbandíja mindig is arról volt nevezetes, hogy, miután a politikailag passzív álláspontra helyezkedtek, pontosabban: az aktuális regnáló hatalomhoz mindig lojálisak voltak, számos hivatalos (állami) vezető volt a rend tagja/vezetője. (Ez ma is így van. A Közel-Keleten például naqsbandi sejk volt a szíriai főmufti címet évtizedeken át viselő Ahmad Kaftáró vagy libanoni kollégája, Muhammad Rasíd Kabbání.)

A 19. században erősödött meg újra a naqsbandíja balkáni jelenléte. Az időközben számtalan alágra szakadt taríqa Ahmad Sirhindi alapította "újító/refomer" irányzata (mudzsaddidíja) talált követőkre Boszniában, mindenekelőtt Abdurrahman Sirri Dede (megh. 1847) munkássága jóvoltából.

Nem sokkal később érkezett a naqsbandik egy másik Khálid al-Bagdádí alapította irányzata, a khálidíja (الخالدية‎‎), amely Bosznián kívül Koszovó és Macedónia területén is követőket tudhatott magáénak. Ez utóbbi két országban máig megmaradtak szórványaik.

Az oszmán közigazgatási apparátus tagjainak másik kedvelt szúfi irányzata a khalvátíja vol, amely ugyancsak korán, az 1500-as években megjelent a Balkánon. A 16-17. szàzadban a vallástudósok csúcshivatalnokai valamennyien e rend tagjai, sejkjei voltak. Ilyen volt a híres Sofyali Bali Efendi (megh. 1553) Bulgáriában.

A khalvátijának több alirányzata virágzott errefelé.

A türkmen gyökerekkel bíró Pir Muhammad Gulseni által Kelet-Anatóliában alapított gülşeni (tör.) alirányzat Dél-Albániában, a görögországi Épeiros-vidékén, a cemali (tör.) követői Bulgáriában, Szófia környékén és a szerbiai Užicében volt erős (innen áramlottak ki Boszniába, de a magyarországi hódoltsági területekre is). A harmadik és negyedik alág a sinani és sünbüli (tör.) a nagyvárosokban, többek között Szarajevóban, Nišben, Szkopjében és Athénben bírtak tekkékkel.

A 17. században újabb alirányzatok jelentek meg a Balkánon. A cerrahi, karabati, hayati rendek valamennyi albánok lakta vidéken elterjedtek, a cerrahik (tör.) emellett Moreában és Bulgáriában is működtek.

A 19. században még egy khalvati alcsoport született: a tabani Boszniában és Buláriában rendelkeztek követőkkel; rövid időre.

Kicsit nyomasztó lehet ez az "valamilyeníja"-rengeteg. Gondoljunk bele, miként kaphatott ettől (is, meg a nyugati hatásoktól és a síitáktól) lila hajat a szunnita iszlám nagy purifikátora, Muhammad bin Abdulvahháb a 18. században.

A vahabita ideológia fejlődése alapján a következmények ismertek.

XXX

3 - A bektasik

A bektasi rend mindig is kapcsolódott az oszmán hadszervezethez, a janicsárok fontos koordináló erejét adta. Ennek megfelelően hamar (15-16.sz.) megjelent a Balkánon is, első jelentős központjuk az Edirnétől nem messze, ma túlnyomórészt muszlim bolgárok (pomákok) lakta északkelet-görögországi hegyi faluban, Roussában (Ruşenler) jött létre. A Şehit Ali Sultan (vagy Kızıl Deli) tekke arról is nevezetes, hogy egyike a két, görög földön ma is működő szúfi rendháznak. A tarika "második alapítója", Balim Sultan (megh. 1516) innen indította útnak híveit, akik hamarosan rendházak tucatjait hozták létre az egész Balkánon.

A 16. században három fontos bektasi központ jött létre még: a Sersem Ali Baba, a macedóniai Tetovóban és a bulgáriai Razgradban a Demir Baba tekke és egy rendház az albániai Krujëban.

A rend rendkívüli helyet foglalt el az oszmán államban. Nagy hatalomra tett szert, miközben taníásai miatt szinte mindmáig folyamatos támadásnak volt/van kitéve a szunnita ortodoxia részéről..(A vahhabizmusról és szellemi társairól nem is beszélve.)

Első bejrúti mesterem maga naqsbandí sejk volt, erősen átitatva bizonyos síita princípiumokkal. Tanításának központjában éppen az állt, ami a bektasiknál is: a "lét egysége" (وحدة الوجود). Ez, bár mindig veszélyes formula volt, önmagában még nem lóg ki a szunnita ortodoxia teológiájából, ha azonban ezt a totális egységet panteisztikusan Istenre is terjesszük, a transzcendencia és az anyagi világ közötti áthághatatlan szakadék fölé kezdünk hidat építeni. Az ezen való "közlekedéssel" a neoplatonista emanáció (azaz az világ Istenből való kiáramlása) útján visszafelé (lásd még: unio mistica) - s a legtöbb szúfi irányzat ezt a gyakorlatot követi - már alapdogmák elhagyásának határvidékéhez érünk. Közel az eretnekséghez. Vagy oda.

A bektasíja mindemellett más, a szunnita mainstreamtől eltérő tanítást épített a praxisába. Nem részletezném most, csak annyit, az Isten-Muhammad-Ali (szent)háromság, a négy alapdogma: a jog/saría (شريعة‎‎), a szúfi gyakorlat/taríqa (طَرِيفَة), a spirituális/ezoterikus tudás (معرفة‎), az igazság (حقيقة) kizárólagossága, vagy a közösségvezető (baba) képességeihez sorolt "bűnbocsánat" (مغفرة الذنوب) ugyancsak permanensen kiverte a biztosítékot a szunnita vallástudósoknál.

Támadták is őket nem egyszer. A fő vád mindig is a síizmushoz fűződő gyökerek voltak. A mainstream vallástudósok - máig - egyszerűen síitának tartották őket. Az 1600-as évek elején az oszmán állam központjából indult egy erős anti-szúfi/sía mozgalom. Ennek élén Mehmed Kadızade, egy anatóliai purifikátor volt, akinek mestere, Birgili Mehmed bin Pir Ali a 16. század vége egyik fő fundamentalista vallástudósának számított. (Kettejük munkásságát azért is lenne érdemes tanulmányozni, mert az Ibn Tajmíja (1263-132 -- Muhammad bin Abdulvahháb (1703-1792) gondolati láncolatban méltatlanul elfelejtett szereplői és alakítói az iszlám purifikátori, szalafita irányzatának.)

A kadızadeli mozgalom az 1600-as évek második felében erőteljes támadást intézett az akkor már birodalom szerte ezer virágként virágzó szúfi irányzatok ellen. Értek is el némi sikert, de a tarikák állva maradtak.

A bektasíja - a janicsárokhoz kötődve - különösen. Ahol komolyabb janicsár-garnizon volt, máris tekkék épültek szerte a Balkánon (mint például Belgrádban és a boszniai Banja Lukában), a magyar hódoltság területén többek között Budán Gül Baba türbesi) és Egerben.

Amikor 1826-ban felszámolták a janicsári intézményt, számos bektasi sejk és követő a Balkánra menekült. Azóta - s különösen a rend 1860-as hivatalos betiltása után - illegálisan és nyíltan Albánia déli része lett a bektasíja központi területe. A 19. század végén nyugati utazók leírásából tudjuk, hogy a Tiranától délre élő albánok közül tízből kilenc állt kapcsolatban a bektasi renddel. Amikor az oszmán állam kivonult a frissen alakuló Albánia területéről, ott több, mint száz bektasi tekke volt működésben.

XXX

4 - A qádirik

A qádiríja igencsak elterjedt szúfi irányzat a Közel-Keleten. A névadó Abdulqádir al-Dzsílání (1077-1166) személye gyakorlatilag egy abszolút contradictio in adiecto. A perzsa származású vallástudós a hanbalita vallásjogi iskola mestere volt (ebből eredeztethető Ibn Tajmíján és Muhammad bin Abdulvahhábon át a mai purista vahhabizmus), s tőle eredeztethető a qádiríja szúfi irányzat. Ez a hanbalita-szúfi kettősség mutat rá arra, hogy mennyire bonyolult és összetett és árnyalt az iszlám. Izgalmas és érdekes. Tanulmányozni való.

A qádiríja követői - s nem csak e szúfi irányzat tagjai - Abdulqádirt az egyik legfontosabb referenciaszemélynek tartják a szúfizmus teljes történetét illetően. Fia, Abdulrazzáq al-Dzsílání (1134-1207) sokat tett annak érdekében (elkészítette apja hagiográfiáját), hogy Abdulqádir mint misztikus ezoterikus tudás birtokosa éljen az utókor szemében. A mongol hódítás után a qádiríja szertespriccelt az egész iszlám világban a Magribtól Indiáig.

A Balkánra kisebb késéssel érkezett a 17. században. Az 1631-ben elhunyt Ismail Rumi sejk sokat tett a rend elterjedéséért. Hamarosan qádiríja rendházakat alapítottak szerte a félszigeten: Prizren (Kurila tekke), Berat (Sejk Ahmet tekke), Skopje (Aldi Sultan tekke), Sarajevo (Hadži Sinan Tekke), Gasoutni (Delikli Baba tekke). A másik alapvető qádiri mester Hasan Kaimi Baba (megh. 1691) volt; az ő tevékenysége folytán Szarajevó vált fontos qádiríja központtá.

Az oszmán kor vége felé (amikor egyöntetűen erősödött a szúfizmus balkáni jelenléte; de erről majd külön posztban) két albán qádirí sejk tevékenysége pörgette fel a rend itteni munkáját. Mehmet Sezai a koszovói vilajetben és Boszniában tevékenykedett, Hajji Kadri (megh.1936), aki a 19. század legnagyobb török qádiri mesterénél, Mehmed Emin Tarsusinál tanult, a rend egész hálózatát megújította a bosznia Travniktól a az albániai Preshkopiig.

A qádiríja széles balkáni networkkel érkezett az "oszmán-mentes" 20. századba.

XXX

5- A mevlevik

Konya kihagyhatatlan város Anatóliában. 2008-ban Libanonból autóval jövet sehogy sem akaródzott tovább mennem a szeldzsuk kori mecsetben és természetesen Dzsaláluddin Rúmi (1207-1273) sírja-tekkéjében üldögélve.

Rúmi is perzsa volt, a nagy spiruális tanító Muhammad Samszuddín al-Tabrízí/Shams- i Tabrizi (1185-124 tanítványa, aki aztán Konyában csinálta meg a szerencséjét. Illetve itt alakult ki körülötte követőinek közössége, akik "mesterüknek, uruknak" (مولانا/mauláná) nevezték őt. Innen a tariqa elnevezése. Amelyet - miként az oly sokszor szokott volt történni - a második generáció, ez esetben Rúmi fia, Szultán Valad (megh. 1312) alapított és szervezett nagy népszerűséget szerző szúfi renddé.

A mevlevi irányzat hamarosan terjedni kezdett Anatóliában, Perzsiában, majd az oszmánok térnyerésével a Balkánon is. Ez a rend komoly literatúrával bírt, elsőként az alapító híres Methnevi-jének (مثنوی) köszönhetően, amely máig etalonja az iszlám misztikus költészetnek. Ruméliában, azaz az oszmán birodalom európai fertályán is kiemelkedő irodalmi követői voltak a rendnek: három különböző évszázadból három balkáni mevlevi költő nevét is érdemes megemlíteni: Habib Dede (megh.1643), Fevzi Mostarac (megh. 1707) és Fazil Pata Šerifović (megh.1882).

A Balkánon is jelentős tekkék jöttek létre a következő városokban: Plovdiv, Szkopje, Serres, Thesszaloniki, Elbasan, Szarajevó, Belgrád, Pécs.

Amikor Mustafa Kemal 1925-ben feloszlatta a szúfi tariqákat, a mevlevik szinte valamennyien a Balkánra menekültek, ahol egészen az ötvenes évekig (amikor Tito és Hoxha elvtársak is besokalltak) működtek.

A mevlevik mai állapotjáról majd a végén.

XXX

6 - A kisebb rendek balkáni működéséről

Az ankarai Haci Numan Bayram Veli (1352-1430) szúfi útkeresése során valószínűleg nem lehetett megelégedve kora és lakóhelye három mainstream rendjével, mert a naqsbandíja, a khalvatíja és a damaszkuszi gondolkodó/tudós-óriás, Ibn al-Arabí személyéhez köthető akbaríja tanításaiból gyúrt új szúfi irányzatot, a bajramíját.

A Balkánon három központjuk alakult ki: Szófiában, Szkopjében és Shkodrában. Két alirányzata, a dzselvetíje (tör. celvetiye) és a melamíje (melamiye) ugyancsak rendelkezett balkáni leágazásokkal. A 19. század végi szufi reneszánsz idején (amely erősen kapcsolódik az oszmán állam és társadalmi rendszer válságával jelentkező új, általános spirituális útkereséshez) a bajramíja is megújult, köszönhetően egy egyiptomi mesternek, Muhammad bin Núr al-Arabínak (megh. 1897).

A hamzevi tarika a 16. századtól volt jelen elsősorbsn a Drina-folyó nehezen megközelíthető völgyében. Enne oka, hogy a Hamza Baliya (megh. 1573) alapította irányzat még szúfi mércével is heterodoxnak tűnt, tanításaiban ötimámos síita (iszmáílita) gondolatok is felbukkantak, így az államhatalom és a "hivatalos" vallástudósok mellett a mérsékelt szunnita plebsnek sem volt kóser. (Az iszmáílita hagyomány a hamzevi mozgalmat máig számon tartja, mint a hozzá kötődő számos titkos és félig titkos szervezetek egyikét.)

Miután Hamza Baliyát Isztambulban eretnekség/hitehagyás miatt kivégezték, a titkos, heterodox tanok irányába mindig is fogékony boszniai lakosság (lásd korábban a bogumil mozgalmat) nyíltan mérsékeltebb (értsd: az iszmáílita síita tanoktól mentes) praxist művelt; valójában a "kényes nézetekc titkos ezoterikus ismeretként hagyományozódtak tovább.

A szaadíja (sa'diya) tariqát Szaaduddín Dzsibáví (megh. 1330) alapította és a 17. században jelent meg a Balkánon. Ekkor alapította Azizi Baba a rend tekkéjét Prizrenben, ahonnan az albánok lakta vkdéken több irányba is sikeres propagandát folytatott.

A sádzilíja és a badavíja Bulgáriában és Koszovóban vert gyökeret, ma pedig Szarajevóban vannak követői.

A végére hagytam a rifáíját. A Balkánra két hullámban érkezett: először a 18. században arab sejkek terjesztették el Macedónia és Bulgária területén, majd a 19. végén a koszovói Musa Muslihudin Koszovóban és Szarajevóban hozott létre rifáíja közösségeket.

E Közel-Keleten, elsősorban Szíriában és környékén népszerű irányzat is az ortodox vallástudósok idegeit tépázza. A régi, Ahmad al-Rifáí (1118-1182) által alapított rend praxisa, hogy a dzikr folyamán - szent szövegek recitálása, dobszó, ének és némi monoton mozgás után - az arra elhivatottak üveget esznek, kígyót nyelnek és méteres nyársakkal szúrják át az arcukat, a nyakukat és a törzsüket.

A kilencvenes évek végén több dzikrükön részt vehettem Bejrút al-Auzáí negyedében. Ha nem állok az eseményektől fél méterre (videokamerával a kezemben!), nem hiszem el, amit látok.

XXX

7 - Általános jellemzők

A 19. század végére a szúfizmus a balkáni iszlám egyik legmarkansabb arca lett. A muszlim társadalom túlnyomó többsége állt kapcsolatban valamelyik tariqával.

Emellett a szúfizmus általános toleranciája, vagy minimum passzivitása más vallásokkal szemben ugyancsak segítették beépülését a nem elhanyaglható számú balkáni keresztények körében. Ugyancsak hagyományosan jó volt a nagy balkáni zsidó közösségek (Szarajevó, Thesszaloniki) és a szúfi rendek kapcsolata.

Ami a keresztény lakosságot illeti, számos rend - tanításai közé emelve keresztény teológiai, praktikai elemeket - számos keresztényt nyert meg magának. Egyes elzárt vidékeken, mint például a kelet-boszniai Drina-völgyben az erős síita fílingű hamzevi tariqa "végezte el" a helyi lakosság iszlamizációját.

És a balkáni szúfizmus legfontosabb tényezője, hogy - hasonlóan a "dár al-iszlám" más vidékeihez, elsősorban a Közel-Kelethez és Belső-Ázsiához - a legnagyobb rendek (naqsbandíja, khalvatíja, qádiríja) sejkjei egyben a regionális vezető vallástudósi establishment (ulama') tagjai voltak. Ezáltal a "hivatalos" iszlámra is nagy hatást gyakoroltak. S ezek a személyek általában az iszlám tudományos fellegváraiban, Kairóban, Damaszkuszban, Medinában vagy éppen Isztambulban tanultak, így mindig aktuális teológiai gondolatokkal frissíthették a balkáni közösségeket, illetve személyes kapcsolati hálójukon keresztül is naprakészen kapcsolhatták be a Balkánt az iszlám világ vérkeringésébe.

XXX

8 - Az utolsó felvonások

Az oszmán állam fokozatos kivonulàsa a Balkánról több vidéken a muszlim lakosság elvándorlásával, ezzel együtt a szúfizmus eltűnésével járt. Mindez igaz a területét egyre délebbre kiterjesztő Szerbia vagy a görög területek esetében. Bár ez utóbbi északi vidékein - annak ellenére, hogy a görög kormány feloszlatta a rendeket - máig fennmaradtak szórvány rendházak (a Thesszaloniki-Alexandrupoli vonaltól északra, amely területek egyébként az elmúlt másfélszáz évben többször bolgár fennhatóság alatt álltak).

Az 1878 utáni Boszniában merőben más volt a helyzet. Itt éppen hogy megerősödött a szúfizmus, részben, mert sokan ide menekültek a szerb területekről (s a monarchia nem akadályozta a szúfizmus tevékenységét az okkupált tartományban), részben, mert az oszmán birodalom általános válságával általában megerősödtek a spirituális kiutat kínáló szúfi tariqák, s számos új, nagy kaliberű mester jelentkezett ebben a korban.

Ilyen volt Husnija Numanagić (megh. 1931), aki a naqsbadíja sejkje volt és munkásságának köszönhetően a rend új erőre kapott Közép-Boszniában vagy Seifuddin Iblizović (megh. 1889), a khalvátíja mestere, aki északnyugaton alapított új tekkéket.

Emellett a még közvetlen oszmán fennhatóság alatt álló területekről rendszeresen utaztak szúfi mesterek boszniai városokba, dzikret és lelkeket tartani, kapcsolatokat építeni. Ilyenek voltak a már említett Hajji Qadir és Musa Muslihudin.

Amikor létrejött a szép nevű Szerb-Horvát-Szlovén királyság, amely 1929-ben Jugoszláviává neveződött, rosszabb idők jöttek a szúfikra (is). Számosan elmenekültek, a naqsbandíja és a qádiríja csak Közép-Boszniában működött tovább, a khalvátíjának mindössze egyetlen működő tekkéje maradt. Aztán a 2VH után, a Tito-korszakban jött a feketeleves: 1952-ben valamennyi szúfi rendet betiltották.

Sokkal jobb helyzet Jugoszlávia felbomlása után sem lett, a háború utáni Boszniában - részben a háborúban megjelenő nem nagy számú, de egyre befolyásosabb - közel-keleti (vahhabita) hitszónokok hatására az egykor népszerű szúfizmus a heterodoxia kategóriájába került.

A mai Koszovó területén az oszmán állam fennhatósága 1912-13-ban szűnt meg. A folyamatos szerb nyomás - időnként fizikai megsemmisítés - ellenére az itteni albán közösségekben tovább működtek a rendek, mindenekelőtt az itt erős mevlevik. Az 1952-es betiltó törvény végül az egyes sejkek lakásába száműzte a tekkéket.

A hetvenes évektől újabb mozgolódás kezdődött, ami az amúgy sem létező autonómia 1981-es felszámolása után - amikor az albánok gyakorlarilag egy illegális párhuzamos társadalmat alakítottak ki - a szúfi rendek tevékenysége is felerősödött. Xhemali Shehu sejk prizreni rifáíja tekkéje igen népszerű lett, de a többi taríqa (szaadíja, khalvatíja, karabatíja, qádiríja) is aktivizálódott. Gjakovaban bektasi tekke működött. S hogy valami szomorúval zárjam ezt a bekezdést: az 1999-es szerb-albán háborúban szerb golyó oltotta ki az orahovaci karabatíja sejkjének, a 76 éves Muhedin Shehunak az életét.

Ugyancsak 1913-ban került ki az oszmán fennhatóság alól Macedónia. Innen az elkövetkező évtizedekben százezrek vándoroltak ki Törökországba, ami jelentősen meggyengítette a szúfizmus itteni társadalmi bázisát. A keleti területekről teljesen eltűntek a tekkék, működő szúfi központok csak az ország nyugati részén élő albánok között maradtak fenn. A khalvátíja három ága (szináníja, hajátíja, dzsarráhíja) és a rifáíja maradtak. Mellettük a roma lakosság körében működött a szaadíja, valamint Gostivar, Kicevo és Tetovë környékén a bektasíja, amelynek szórvány török etnikumú követői maradtak Kanatlar és Strumica környékén.

Bulgáriában '45-ig még el-eléldegéltek a szúfi irányzatok(khalvátíja, shádzilíja, naqsbandíja, bektasíja) a kommunista érában azonban már nem sok lapot osztottak nekik. A Rodopéban szórványban megmaradtak, bár a nyolcvanas évek nagy török-ellenes kampánya nekik sem segített.

A görög szúfizmus sorsa köszönhetően az 1825 óta zajló kampánynak még sötétebb, csak a trákiai területen marad néhány tekkéjük.

1945-ig Albániában a hatalom nem piszkálta a szúfi rendeket. Ellenkezőleg: az ország számos mestert ès követőjét befogadta, amikor Mustafa Kemal 1925-ben betartott nekik. Virágzott a bektasíja, khalvátíja, szaadíja, rifáíja, qádiríja, tídzsáníja. Ez utóbbi három a harmincas években közös ernyőszervezetet hozott létre Drita Hynorë (Mennyei Fény) néven. A khalvátíjának is volt saját organizációja ilyen félreértelmezhető névvel: Kryesia e Sektë Alevijanë (Alevita Szekta Központ).

A kommunisták hatalomra jutásával itt is jött a feketeleves, de a divide et impera-elv alapján több körben. Először a szúfi rendeket leválasztották a szúfi mainstreamről s mindegyiket külön vallásnak deklarálták. Az "öröm" nem tartott sokáig.

Hoxha elvtárs 1967-ben hivatalosan ateista országnak nyilvánította: a szúfi tariqák is mentek a levesbe. 1990 után kezdődhetett a mozgolódás, majd a szúfizmus újabb reneszánsza Albániában.

A túlélő bektasi és khalváti sejkek kezdték a szervezkedést, s hamarosan - olyan nagy kaliberek vezetésével, mint Muamar Pazari - újra szárba szökkent az albániai szúfizmus. Mit szárba szökkent, kivirágzott. A bektasik Reshat Bardhy dedebaba vezetésével kivirágoztak, Urtësia (Bölcsesség) címmel havi folyóiratuk is lett.

A rifáik a prizreni Xhemali sejk támogatásával építették ki networkjüket, Tiranában, Shkodrában, Beratban születtek újjá tekkéik. A tídzsáníja adja az országos főmuftit, Hafiz Sabri Koçit. A mevlevik világközpontja Tiranában van.

Albániára (és Macedóniára) figyeljünk.