Kút (gondolatok felfrissülés közben)

Munka után délutáni tekerés során megálltam vizet vételezni az egyik hegyi út mellett kiépített kútnál. A természetes források kiépítése, rendbetétele, karbantartása a vallásjogilag támogatott (kívánatos/musztahabb - nem kötelező, elhagyása semleges megítélésű, de elvégzése isteni jutalommal jár) kategóriába tartozik.

Ennek egyfelől mély történeti-környezeti oka van. Nem kell sokat magyarázni: az iszlám vízhiányos, sivatagi területen született, ahol a források ismerete, a kutak fúrása és birtoklása életfontosságú volt egyén és közösség számára.

A klasszikus arab nyelvben a kútra, forrása, vízlelőhelyre számos kifejezés volt használatban, mint a bi'r (بئر), az 'ajn (عين), náfúra (نافورة), a maszdar (مصدر) vagy a naba' (نبع) És a szabíl (سبيل). Ez utóbbi különösen érdekes: eredeti klasszikus, iszlám előtti arab nyelvben - pontos - jelentése annyi volt: "a tevével a vízhez vezető (azaz a sivatagi környezetben a helyes) út".

Ez kifejezés a Koránban 175 alkalommal szerepel, s ebből 86-szor a valóban abszolút helyes "Allah útjá(n)" (szabílilláh/{سبيل الله}) formában. S hogy érezzük, hogy a szabíl szó milyen további pozitív konnotációkkal bír, a Koránban még a következő jelentésekben fordul elő: "Allahnak való engedelmesség", "a hit képessége", "isteni érv", "helyes út", "hitközösség", és "az iszlám vallása".

Mindezek mellett ugyancsak kevés magyarázatot kíván a kútépítés kívánatosságára a vallás(jog)i gyökerű rituális tisztaság (tahára/طهارة‎‎) előírása, amely ugyancsak rendszeresen (napi legalább öt alkalommal) tiszta, lehetőleg folyó vízben való mosakodást ír elő.

Így a kútépítésnek hosszú hagyománya él az iszlám világban. (Az oszmánok egykori hatalmi övezetében különösen.) Sokszor vallási alapítványok (vaqf/وقف‎‎) keretében került sor vízlelőhely kialakítására. Másszor egyének jótéteményeként jöttek létre. A Korán nyitó szúrája (al-Fátiha/الْفَاتِحَة‎‎) teljes szöveggel vagy említés szintjén mindig szerepel a feliraton. Ennek is vallásjogi oka van, időhiány miatt, most nem mennék bele.

Az alapító nevének feltüntetése már vitát szült a vallástudósok között (mi nem?). A puritánabbak szerint a szerénység névtelenséget követel. Azok viszont, akik támogatják az alapító nevének feltüntetését azzal érvelnek, hogy így ivás/mosakodás közben mindenki köszönetet mondhat a jótevőnek.

Vagy fohászt az érdekében. De ebben a kérdésben már újra csak nem egyeznek meg a vallástudósok...

Bárhogy is legyen vallásjogilag helyes, a víz finom volt.