Amikor ’92-ben először jártam a damaszkuszi nemzeti múzeumban, a csodálatosan gazdag gyűjteményt végigjárva az épületegyüttes hátsó fertályában felfigyeltem egy hatalmas üvegajtóra, amely mögött egy kis udvaron át még egy traktusba át lehetett – volna – jutni. Az ajtón azonban egy ordenáré vaslánc volt, még ordenárébb lakattal. Az éppen (?) arra tébláboló teremőrtől rögvest meg is kérdeztem, ugyan, mi van a zárolt részlegen, mire ő közölte, semmi, ami engem érdekelne. Ennyiben maradtunk, bár sejtettem, mi rejlik a szerdábban. Akkoriban azonban Szíriában még nem volt kívánatos erről beszélni.
Egy évvel később továbbra is hasonló állapotokat (zárt ajtószárnyakat) találtam, hasonlóan fellépő teremőr bácsival. Nem adtam fel. Minden damaszkuszi látogatás során elmentem a múzeumba (s nem csak ezért, amúgy is) és bepróbálkoztam a hátsó ajtónál.
Amikor aztán a szíriai fővárosban éltem, megszaporítottam a visitatiókat. Aztán ’95-ben sikerült először kinyittatnom az ajtót. Máig is a zsigereimben érzem: érdemes volt. Fénytől óvott felhomályos termekben ugyanis ott található a Doura Europosz-i zsinagóga belső tere – cakkumpakk. Az elmúlt éveket figyelembe véve – mondhatjuk – szerencsére. Gyönyörű fekete falak, középen a Tóra-fülke, köröskörül a Tanakh történetei. Torah pauperum, kvázi. Egy igazi unikum az i.sz. 3. századból.
Egy városból, amely évszázadokon át volt ténylegesen kelet és nyugat határa. Itt húzódott a Római birodalom és az aktuális perzsa állami formáció (a párthus Arszakidák, majd a Szászánidák birodalma) közötti határvonal. Ennek megfelelően a város mindig is az akkor mainstraem multietnikus vallási-kulturális együttélés színtere volt, ahol a különböző religiók igencsak hatottak egymásra. Ennek egyik impozáns példája a kivételes zsinagóga.
Na, e romváros közelében tegnap csak megtámadták a konvojt. A Hezbollah és az Iszlám Állam közötti fegyverszünet keretében a dzsihádisták 17 busszal hagyhatták el a szíriai-libanoni határvidéket és vonultak végig a szír kormány által ellenőrzött terülketeken, hogy Albu Kamál térségében csatlakozzanak a “maghoz”. (Hogy ezzel a libanoni dzsihádista Arszál-enklávé kérdése megoldódik-e, a közeljövő kérdése.) Ahogy ez várható volt az amerikai légierő nem nézte tétlenül a vonulást. Először két kisebb támadást intézett a Homsz térségében egyébként két részre vált buszkaraván ellen. Az egyik csoport Palmüra felé vette az irányt, míg a másik, nagyobb karaván az Eufrátesz-völgyben az iraki határ felé igyekezett. Ez utóbbit tegnap aztán al-Szálihíja (ez a Doura Europosz közelében lévő falu neve) és al-Majádín városa között újabb légitámadás érte; hivatalos közlések szerint 85 dzsihádistát likvidáltak. Háború van.
Egyszer majd al-Majádínról is. Egyébként Doura Europosz/al-Szálihíja volt az a hely, ahol életemben talán a legszomjasabb voltam. Amikor először jártam ott, ’93 kegyetlenül forró augusztusában, elkalibráltam a magammal vitt folyadék mennyiségét és miután motor-stoppal elértem a folyóparti romokat, úgy lenyűgöződtem, hogy egész nap jártam a vatag falakkal körülvett régészeti csodában, a fellegvárban, a keresztény bazilikában, a mithraeumban és a zsinagóga in situ maradt külső falai között. Közben meg csaknem kiszáradtam. De erre csak késő délután figyeltem fel, amikor már nyelni is alig. Kiténferegtem a jó pár kilométerre lévő Deir ez-Zór–Albu Kamál országútra, hol tovább agonizálhattam. A forgalom a nullához közelített. Végül feltűnt egy kisteher, felvettek a platóra. Ott, a ponyva alatt már hárman zötykölődtek, helyi beduin bácsikák, rögtön látták, gáz van. Azonmód felkínálták a padok alatt lévő vödröt. Míg beértünk Deir ez-Zórba félig kiittam a levegő-meleg zavaros vizet. Jól esett; semmi bajom nem lett. Sőt, gazdagabb lettem több sztorival. Beszélgettünk.
Voltak idők, amikor egy efféle szomjúsági roham volt arrafelé a legnagyobb probléma.
