iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Agitprop folyt.

2017. szeptember 05. 10:09 - politics&islam

 

Utazás után – szövegek között.

Az Öbölben tovább zajlik az ideológiai küzdelem. Persze nem is várható, hogy ez belátható jövőn belül bármikor is alábbhagyjon, mindaddig, amíg a vahhabita-síita felállás fennmarad. Az pedig még – érzésem szerint – sok idő.

A médiában – túl a napi hírfolyamokban elhelyezett célzatos, az ellenérdekelt felet befeketítő, manapság világszerte divatos „álhír-hazugság-párhuzamos igazság” szentháromságával operáló aktuális „cikkeken” – az elemző rovatok sem mentesek a tudományos igény látszatát keltő torzításoktól.

Például nincs hét (majdhogynem nap), hogy ne találkozhatnánk olyan politológiai okfejtéssel, amely igyekszik egymásba mosni a vahhabita irányzat valamennyi ideológiai ellenfelét – mind szunnita, mint síita oldalról. Riválisból pedig van elég; miként minden ideológiai számára, amely az egyetlen – kizárólagos – igazság letéteményeseként lép fel.

Néhány hete (vagy hónapja már) írtam arról, hogy miként kapaszkodnak ezek az „elemzések” abba a szűk tudományosságon túl kevésbé közismert kapcsolatba, ami a síizmus politikai aktvitását felélesztő – elsősorban – iráni szellemi-vallási mozgalma és a szunnita világban legszélesebb infrastruktúrát kiépítő nemzetközi szervezet, a Muszlim Testvériség-MT ( جماعة الإخوان المسلمين) között valóban fennállt (a Navváb Szafaví-sztori). Minthogy az ideológiák és szellemi áramlatok mindig is hatnak egymásra – pro vagy kontra –, nincs ebben semmi meglepő, legfeljebb, aki nem figyelmes, nem tud ezekről. Ami azonban ez után jön, újabb és újabb szereplők beemelése a történetbe, egyre inkább az összeesküvés-elméletek és a paranoia világába vezet.

Jól láthatóan szintet ugrott a vahhabita médiaüzem. Egy dubai kutatóközpont és kiadó könyvére hivatkozva újabb és újabb „rossz fiúkat” csatornáz be az iráni ellenség szellemi táborába.

(Érdekesség: ez a dubai intézet, az al-Miszbár – مركز المسبار للدراسات والبحوث  – korábban, tehát még az utóbbi években beindult nagy szaúdi-iráni szellemi küzdelem előtt, közel-keleti és – szerintem – nemzetközi viszonylatban is kiváló elemzéseket, monográfiákat jelentetett meg az iszlám világ szinte minden szegletéről. Több mint egy folyóméternyi könyvem van tőlük, olyan témákkal, mint a nyugat- és közép-afrikai iszlám, Tanzánia, Zanzibár, Kenya és Madagaszkár iszlám gyökerei, Közép-Ázsia, a Kaukázus vagy Oroszország muszlim közösségeinek múltja és jelene stb. Rendkívül izgalmas, színvonalas, alapvetően a helyi forrásokra épülő munkák ezek. Ez utóbbi jellemző (a helyi források) adja e munkák értékét. Ez az, ami a legtöbbször hiányzik a nyugati munkákból. Most pedig ez a műhely is ontja a szunnita/vahhabita-síita kulturkampf koncepciózus műveit.)

Kissé túllépve a politikai aktivizmust gyakorlatba ültető Navváb Szafaví/Modzstebá Mír-Lohí valóban létező Muszlim Testvériség-kapcsolatán, már nagyobb volumenben történik az ellenségek ideológiai összekapcsolása. Az elemzés szerint szoros kapcsolat mutatható ki a Khomeiní-féle „vallástudós hatalma/uralma” (velájet-é feqíh/ ولایت فقیه) elmélete és a vahhabiták számára szunnita-mumus, a Muszlim Testvériség „a vezető/tanácsadó hatalma” (vilájat a-mursid/ولاية المرشد) gyakorlata között. Túl azon, hogy ez az utóbbi terminus nem használatos a MT hivatalos terminológiájában, csak a tanulmány szerzőjének kreálmánya, a két vezető pozíció legitimációja, jogköre és felhatalmazása teljesen eltérő. Az MT-mursid jogosítványai erősen korlátozottak s alapvetően a politikum körében érvényesülhetnek, míg a feqíh hatalma – a Khomeniní-féle értelmezésben – a rejtőzködő imám „helyetteseként” nem csak jogértelmező, hanem bizonyos korlátokkal jogforrási funkciókra is kiterjed. Erre aztán sem a tanulmány szerzője, sem a belőle táplálkozó koncepciózus média-munkások nem térnek ki.

Egy másik ideológia-összesöprés az abszolút legitimáció témájában olvasható. Vahhabita szemszögből igyekeznek egybemosni a MT főideológusának, Szajjid Qutbnak „a hatalom isteni szuverenitásának” (al-hákimíja/الحاكمية) elméletét Khomeiní „iszlám kormányzat/hatalom” ( حکومت اسلامی) alapvetésével. Túl azon, hogy mindkét elmélet valóban Istent tartja a legfőbb hatalom letéteményesének (ez az iszlám általános nézőpontja), Qutbnál a hákimíja a dzsáhilíja (جاهلية‎‎ /tudatlanság/iszlám-nélküliség) ellentétpáraként az isteni törvényeken alapuló kormányzatot és politikai rendszert jelenti, amelyben nem fejti ki egyértelműen a vallástudós(ok) szerepét. Annyi bizonyos: nem ruházza fel őket azzal a hatalommal, amellyel Khomeiní az isteni kormányzatban a vezető vallástudós(oka)t.

Még egy, a múlt századi iszlám politikai gondolkodásában megkérdőjelezhetetlenül fontos szerepet játszó gondolkodót is beterelnek az ellenség ideológiai táborába: Abú’l-Alá al-Maudúdí, a hindusztáni, majd pakisztáni gondolkodót, akinek – Khomeinít megelőzően – tulajdonítják magát a vilájat al-faqíh terminust. Ez az időrendiség igaz is, de megint csak azt lehet hozzátenni, hogy Maudúdí-nál a kifejezés teljesen mást jelentett, mint Khomeinínél. A pakisztáni iszlám fáklyavivője ugyanis a vallástudós hatalmán a vallási törvényeket érvényesítő politikai rendszert értett, az iráni iszlám forradalom vezetője pedig a terminus szó szerinti értelmezését tartotta érvényesnek.

Aztán még valaki felbukkan a cikkben. Egy kortárs síita vezető, Mohammed Taqí Mészbáh-Jezdí ajatollah. Ő úgy keveredik ide, mint aki úgymond, csakúgy mint – a vahhabita nézőpont szerint – a Muszlim Testvériség, a politikai célok elérése érdekében megengedhető eszköznek tartja az erőszak alkalmazását. Ebben a kijelentésben aztán már nagyon kevés az igazságmagv.

A Muszlim Testvériség hosszú évtizedek óta kivette hivatalos eszköztárából az erőszakos cselekmények, mint érdekérvényesítő eszköz alkalmazását. Mészbáh-Jazdí ajatollah – kiről, s kinek tanairól személyes élményeim is vannak – pedig, akit valóban az iráni „konzervatív” vallási vezetők közé sorolnak, egészen másként viszonyul az erőszak alkalmazásához. Az ő „keményvonalassága” abban jegecesedik ki, hogy azon vallási vezetők közé tartozik, aki rejtőzködő tizenkettedik imám mahdiként (kvázi: megváltó/igaz útra terelő/مهدي‎‎) való visszatérésébe lehetségesnek tartja az emberi befolyásolást; azaz, hogy emberi oldalról „siettethető” a mahdi megjelenése. Ehhez pedig – feltételekkel – minden eszköz megengedhető. (Politikai pártfogoltja, Mahmúd Ahmedinezsád elnöksége alatt sokat is tette ennek a nézetnek a gyakorlatba ültetésére.) Hozzá kell tenni, hogy ezzel a nézetével kisebbségben van a síita vallási vezetők között.

A másokkal szemben alkalmazott terrornak azonban egyikük sem prófétája. Az inkriminált sajtó és „tudományos” szövegekben azonban mindketten a Szaúd-Arábiát és szövetségeseit fenyegető erőszak támogatóiként jelennek meg.

Szóval. Ezek a – mondhatni – nem elhanyagolható distinkciók elvesznek a nagy média-kampányban. A lényeg, hogy egy akolba bólintsák Rijád valamennyi, élő és holt ideológiai ellenlábasát.

Tehát a mérgező szellemi anyagok tovább szivárognak. A kérdés: hol vannak a valódi írástudók, akik méregteleníthetnék ezt az egész folyamatot?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr6912804720

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása