Egy időben busszal ingáztam Teherán és Qom között. Élvezetes utazások voltak, százhúsz kilométer, két óra, pont át lehetett nézni az aktuális leckét.

Vagy bámulni a tévét. Egy ilyen útba pont belefért egy hősies iráni háborús társadalmi dráma. Emlékszem, egyszer egy velem egykorú hauza-hallgató ült mellettem s nézte meredten a tanmesét. Amely főhősei teheráni kisstílű külvárosi bűnözők voltak, akiket besoroznak az iráni-iraki háborúba katonának. S a fronton megtörténik a csodálatos jellemfejlődés: valamennyien hősök, a fő-főszereplő sármos fiatalember pedig az életét katartikus viszonyok között a hazájáért adó mártír lesz.

Nem mondom, hogy az én hátamon nem állt fel a szőr.

A mellett ülő kezdetben merev arcú, szigorú, fúrtlencsés szemüvegű, már-már trockiji figura a film felénél kezdett könnyezni. A végén zokogott.

A másik opció: indiai film volt. Illetve - tekintve a bollivoodi opuszok rétegzettségét, hogy így mondjam - annak egyharmada-fele. Ennyi fért bele az időbe. De ezek - miként a film elején állóképben bemutatott dokumentum igazolta - mind hatóságilag engedélyezettek voltak, tekintve, hogy általában nem esik testi érintkezés a különböző nemek tagjai között.

Akár a hauzákba igyekeztek az utazók, akár "világi" kereskedők voltak, valamennyien elmerültek ezekben is. (S ha a főhős egy karate-viadal és egy lovaskaland között virágszóró lányok körében dalra fakadt s táncra perdült, mindenki lábbal-vállal verte a ritmust.)

Ez jár az eszemben a George Town-i indiai negyedben, hol folyamatosan üvölt a bollivoodi filmzene.

Úgy táncra perdülnék a kereszteződésben! Két opció lehet: jönnek a virágszirmot szóró lányok. Vagy a penangi pszichiáterek.