Most érkeztem Taipingbe. Egy igazán kínai malajziai városba. Amikor útközben többször is megálltam levegőt venni, tanulmányokat olvasgattam és jegyzetelgettem ki a kínaiak itteni jelenlétéről. Mielőtt a városról lenne szó, olvassunk a kínaiakról általában.

A Középső Birodalomról (Csung-kuo) az az általános hiedelem, hogy miként öndefiníciója is mutatja, magát pozícionálja a világ közepébe (ez még nem volna annyira különleges, a szíriuszista hun-párthus-Jézus-is-magyar-volt honfitársainkkal ugyanez a helyzet), s mindig is zárt világot alkotott. Holott a kínai kutúra horizontja szinte mindig túlmutatott a Jangce és a Huangho medencéjén. A tenger irányába különösen.

Kínaiak hosszú ideje éltek már Délkelet-Ázsiában, általában kereskedelmi lerakatok munkatársaiként, de szignifikánsan a 19. századtól növekedett meg számuk a térségben.

Abban a században, amelynek a második felében felgyorsuló iparosítás globális migrációt hozott. S ne csak Észak-Amerika vagy Ausztrália nyugatiak általi betelepítésére gondoljunk, hanem arra, hogy ázsiaiak is nagy számban vándoroltak az Egyesült Államok területére. A kínaiak például kiemelkedő számarányban vettek részt az ottani vasútépítésekben. (Bár csak mostanában kapnak háttérszerepet a western-filmekben, holott azok nincsenek vasút nélkül.)

S ekkor érkezett a Maláj-félszigetre is jelentős számú kínai. Ennek három alapvető oka volt.

A brit gyarmatosítás mind a bányászatban, mind a feldolgozóiparban külső munkaerőt kívánt. A maláj tartományok brit kormányzói maga kínai migráns kvótákat állapítottak meg. Ez havonta 5000 embert is jelentett, minek következtében például az 1880/90-es években évente 150000 kínai érkezett Malaya-ba, s ez a szám a múlt század harmincas éveire felkúszott 300000-re. 1864 és 1953 között hét szerződés (Chinese Immigration Ordinance 1864, 1877, Labour Ordinance 1912, Labour Contracts Ordinance 1914, Immigration Restrictions Ordinance 1930, Alliens Ordinance 1933 és Immigration Ordinance 1953) köttetett, amely a kínaiak Malájföldre telepedését szabályozta.

Ami mindig segített a kínai kivándorlásnak, az a Középső Birodalmat a 19-20. században permanensen jellemző káosz volt. A Tajping felkelés (1850-1864), majd a muszlimok lázadása (1855-1873) ugyanúgy növelte a migrációs hullámot, mint a boxer lázadás (1901) leverése, illetve a '12-es polgári forradalmat követő elhúzódó polgárháború.

Mindeközben egy súlyos belső gazdasági probléma is támogatta a nagyobb arányú munkás-kivándorlást. Ez a selyemipar 19. századi összeomlása volt, ami erősen köthető a gyarmatosítással és iparosítással egybekapcsolódó globális piac, s azon a rivális nyugat-európai és észak-amerikai termékek megjelenésével. A kínai selyemipar munkásai közül sokan kötöttek ki Délkelet-Ázsiában, azon belül is Malájföldön.

A császárságot elsöprő forradalommal el is érkezünk a nagy kínai kivándorlás harmadik fő okához: a Koumintang-kormány migrációt támogató politikájához. Ez ugyanis gazdasági háttér építéséhez ösztönözte a kínai közösségek megerősítését a Maláj-félszigeten, Szingapúrig. Sikeresen.

Az országnak kevés olyan fertálya van, ahol nem érződne: az ország a kínai civilizációs univerzum része.