Amikor hat éve az ibériai körömet tettem, Sevilla, Palo és Jerez de la Frontera után a spanyol-portugál határvidéken, Huelva és Tavira között, a Guadiana-folyó torkolatánál táborozva olvastam egy jó könyvet. Rákészülésként a dél-portugáliai Algarvéra. Magyar könyv volt, magyar szerzőtől. Rákóczi István: Tengelyek tengere. Ez volt a címe.

Vannak ugyanis - a közhiedelemmel ellentétben - nem is kicsiny nyelvünkön született kiváló történeti munkák (is). Amiket egészen kivételes tudósok szerzettek. Kik a leszedált-letargált sog. entellektüel körökben sem ismernek, nemhogy a széleskör.

Rákóczi professzornak például van egy előadássorozata is a neten Portugália történelméről. Az utóbbi hetekben - mikor otthon voltam - ugyancsak utazás-előkészítőként másodszor hallgattam végig. Inspiráló dolog - kerékpározás közben. Szóval, az értékek itt hevernek előttünk. Csak nem állandóan sopánkodni kéne, hanem érdeklődni, kutakodni és olvasni.

A Guadiana közelében olvasott - emlékezetem szerint - kék színű könyv címlapján egy kör alakú fekete kalapot viselő, markáns arcélű, Áder-bajszos középkorú férfi volt látható. Az egyetlen hitelesnek tartott ábrázolása a címben szereplő portugál hercegnek.

Infante Dom Henrique, azaz Tengerész Henrik apja nem kisebb személy volt, mint I. João/János király, az Avis-ház megalapítója. Ez a család rázta gatyába és egyesítette Portugáliát, miután hosszadalmas reconquista után kiűzték a muszlim uralkodókat az Ibériai-félsziget nyugati fertályáról is.

Azért írom, hogy az uralkodókat, mert muszlim lakosság még igencsak sokáig élt az ország déli részén, Algarvéban. (Maga az elnevezés is arab - al-Gharb, azaz "Nyugat", mármint al-Andalusz/Andalúzia nyugati része.) Ez így volt a kasztíliai-aragóniai királyság által meghódított Granadában is: az Alpujarras-völgyben hat éve magam is láthattam az iszlám nyomait, jóval az 1492-es kiutasítási ediktum utáni időkből. Ott a 17. század elejéig maradtak - többé-kevésbe megtűrt - helyzetben muszlim közösségek. (Kötelező olvasmány: Ildefonso Falcones: Fatima keze!)

De vissza Portugáliára és az Avisokra. 1385-ben az Avis Rend vezetője, a portugál cortes által frissiben megválasztott János király egy irgalmatlan nagy csatában (Aljubarrota) angol segítséggel legyőzte - ahogy azt kell, a marha nagy túlerőben lévő - kasztíliai-aragóniai-francia-itáliai szövetséget.

(A dolog arról szólt, hogy a kasztíliaiak meg az aragónok, noha még száz évvel voltak annak előtte, hogy visszafoglalják a muszlimoktól az egész Ibériai-félszigetet, arra pályáztak, hogy a már felszabadult Portugáliát ukk-mukk-fukk bekebelezik. Nem sikerült. Később nyolcvan évre, a nevezetes II. Fülöp idején, igen - beszél is erről a társadalom-rohasztó portugál frusztráció és Minderwertigkeitsgefühl.)

János király ezen cselekedete azért is emlékezetes, mert az akkor született - Lancaster Katalinnal történt házasságával megspékelt - portugál-angol szövetség egészen a 20. századig kitartott. Nem nagyon közismert, de ez a "különleges viszony" angol, majd brit birodalmi szempontból azt jelentette, hogy Portugália - nem is annyira időnként - kvázi angol európai gyarmatként funkcionált. Gazdaságilag legalább is, biztosan.

(Tovább erősítve a portugálok problematikus viszonyulását a "nagyokhoz". Lásd ma - a 18. század óta jelen lévő brazil s egyéb gyarmati eredetű lakosság ide vagy oda - a legtöbb nemzetközi felmérés szerint - a bolgárok és a magyarok mellett a potugáloknak van a legtöbb baja a xenofóbiával.)

De már megint elkaland. János a csata szerencsés kimenetelére, ahogy ez akkor szokás vala, óriási katedrálist építettett Batalhában. '11-ben egy teljes napig bámultam, pedig gótikus katedrálisokban - legyen az észak, nyugat vagy dél - jó vagyok. Impozáns, gótika létére zömök hatású, csodálatos építmény. Ahol aztán - ahogy ez dukál - boldog-boldogtalan húzza a lóbőrt, mind a mai napig. Köztük a címszerplő.

János királynak három, a felnőtt kort megélt fia volt: Duarte trónörökös, majd apja halála után uralkodó, Peter, Coimbra hercege és Henrique, Viseu hercege.

Ez utóbbi ismert :Tengerész Henrik" néven. Ő volt az, aki apja legfőbb célkitűzését igyekezett megvalósítani: az országegyesítés és a spanyoloktól való teljes függetlenség megteremtése után megkezdje egy afrikai gyarmatbirodalom létrehozását. A vége ugyan először egy ázsiai, Omántól Indián át Malajziáig és Dél-Japánig terjedő kolónia-hálózat, illetve egy dél-amerikai gyarmat (Brazília) megteremtése lett, Portugália Afrika-érdeklődésének (és később tényleges gyarmatainak) azonban ide nyúlnak vissza a gyökerei.

A muszlimok Portugália területéről való kiűzése után adott volt, hogy a Gibraltári-szoroson átkelve portugál fennhatóságú területeket alakítsanak ki a Magribban. Így került sor 1415-ben Ceuta elfoglalására, amely akcióban az akkor 21 éves Henrik is részt vett. A Magrib ezen vidékét uralkodó Marínida-dinasztia láthatta: gáz van. Megkezdődött a portugál gyarmatosítás kora.

Azért nem ment minden karikacsapás szerűen. Afrika nyugati partvidékének felfedezése több, mint három évtizedes feladatnak bizonyult. Miután János király Algarve kormányzójának kinevezte, Henrik Sagresben építette ki központját. Anyagi hátterét nem állami pénz jelentette; 1421-től ő volt a Mi Urunk Jézus Krisztus Katonai Rendjének (Ordem dos Cavaleiros de Nosso Senhor Jesus Cristo) nagymestere. Ez az organizáció volt a Templomos Lovagrend portugáliai jogutódja. (Itt és Skóciában élte túl a rend Szép Fülöp, Enguerrand de Marigny, Guillaume de Nogaret és V. Kelemen pápa víg összeesküvését, mi másért, mint a templomosok pénzéért.)

A Tomarból irányított rend nem kicsiny birtokaiból finanszírozták Henrik expedícióit.

(A tomari templomos katedrális ritka romantikus hely. A falai közt én is szinte mást sem csináltam ott, mint danbrownkodtam.)

Sagresben is jártam hat éve. A Cabo de São Vincente végében - már írtam - ma egy világítótorony áll s a borzasztó szembeszélben Lagostól nyeregből folyvást kiállva letekert kilométerek után ott találhattam egy büfévé alakított lakókocsit a következő felirattal: "Der letzte Bratwurst vor Amerika". Ez a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja. Így a felirat autentikus.

Henrik először a szigeteket "fedeztette fel". Infók már addig is voltak Madeiráról, az Azori-szigetekről, a Kanáriakról nem is beszélve. (Az arab előzményekről majd még.) 1421-ben érkezett Madeirára a már bemutatott João Gonçalves Zarco és kollégája Tristão Vaz Teixeira.

Rá két évvel már az Azori-szigeteket cserkészték be Henrik kapitánya, Gonçalo Velho Cabral (1427). Ezután a már 1346-ban "felfedezett" Kanári-szigetek meghódítása következett. (Mármint a portugálok által felfedezett, mert az ott élő berberek már jó ideje őslakosként ejtőztek ottan.)

Amikor az öreg Henrik 1460-ban, hatvanhat éves korában Sagresben lehunyt s testét a már említett batalhai csodakatedrálisban végső nyugalomra helyezték, a portugál telepek már a Cabo Bojadoron ( بوجادور‎رأس) túl, a mai Szenegálig értek, hajósaik pedig már a Guineai-öböl partjain portyáztak.

Ezután egy néhány évtizedes provizórium következett, de a Tengerész Henrik & Co. által felhalmozott tudásbázis - hogy modernül fogalmazzak - lett az alapja a század végi igazi nagy portugál felfedezéseknek, Bartolomeo Díaz s Vasco da Gama déli-atlanti és indiai-óceáni felderítő útjainak.

S ez utolsó felfedező sikere - nem hagyhatom említés nélkül - nagy részben köszönhető egy ománi navigátor, Ahmad bin Mádzsid segítségének.