A szandzsáki muszlimok, szlávok (bosnyákok) révén (no-no, mutatják fel mutatóujjukat az albánok, de ezt most hagyjuk) az iszlám alatt is megtartották eredeti közösségszervező társadalmi struktúrájukat. Aminek az alapja a házközösség (zadruga) volt. A nagyra nőtt, szerteágazó zadruga részeit összetartotta a vérségi kapcsolat, az atyafiság (bratsvo rod). A egy őstől (đed) atyafiak aztán dedovinát alkotott, amelyek magasabb szervezeti egysége a kenézség (knjezstvo), majd a zsupánság (županija) következett.
(Ez már ismerősen csenghet - túl azon, hogy az ispán szavunk ebből eredeztethető -, miután Modrus zsupánság volt az első, III. Béla királyunk által 1192-ben eladományozott királyi közigazgatási egység, mely tranzakcióval megkezdődött a feudális széttagolódás kishazánkban. Ho-hó, mondanák erre egyesek, hogy akkor még nem is volt kicsi. Nü! Hozzátenném, mi nem profitáltunk a széttagoltságból - enkormányzatilag, alá-fölérendeltségi bizalom-tanulásban úgy, mint a tőlünk Nyugatra lévő népek.)
Ezt a kis történelmi kirohanást a szandzsáki lakosság társadalmi szerveződéséről csak azért ejtettem meg, mert - bár ez az elmúlt évszázadokban a gazdasági átalakulások, elsősorban az iparosítás következtében sokat erodálódott -, ez a struktúra máig élő maradt.
Igaz, most új kihívás előtt áll. A fiatalok és az alsó-középkorúak számára a meghatározott mecsetelöljárókhoz tartozás egyre inkább felülírja a családi hovatartozást. Törökország és az Öböl pedig bőszen küldi a maga imámjait, akik új lojalitások alapján rendezik át a társadalmat.
A kérdés: meddig és hova?