A Desperado-t a kilencvenes évek közepén évekig játszották a damaszkuszi al-Sám moziban. Ez volt az elit filmszínház akkoriban (később a Semiramis lett, az is jó hely volt). Háromszor annyiba került a jegy, mint az “indiai-kínai-karate-akció”-filmeket vetítő többi moziban. (Ezek posztokat érdemelnek, egyszer majd visszatérek rá.) De a 160 szír líra kiböjtölhető volt még a magamfajta tanulónak is. (A laban-mogyoró-mandarin hármassal hónapokig működtetni lehetett egy emberi szervezet.)
Szóval a Rodríguez/Tarantino-film orrvérzésig ment. Ennek oka igencsak egyszerű volt: Salma Hayeket, mint “szíriai származású színésznőt” hirdették a moziplakáton. Na, ezzel a kijelentéssel is volt egy kis hiba. Ha túlnézünk a Szíriában máig szokásos történelemszemléleten, miszerint a Szíria fogalom a hagyományos Nagy-Szíriát jelenti, azaz, beletartozik a névadó országon kívül Libanon, Jordánia és Palesztina/Izrael, akkor is kicsiny torzítás fedezhető fel a színésznő származását illetően. Hayek apja Mexikóban született arab származású businessman volt – Baabdatból. Nevezett városka egyébként a közép-libanoni hegyekben van. Ennek megfelelően a cédrusok alatt Salma Hayeket, libanoni származásúnak (lubnáníjatu’l-aszl) nevezik. De hát ez a származástani vita megszokott errefelé: akinek errefelé vannak a gyökerei, mindenki magának vindikálja. Vicces az állandó vita Carlos Saul Menem, volt argentin elnök, Carlos Slim kőgazdag mexikói üzletember, Adonis, a minden-évben-jelölt-és-soha-nem-Nobel-díjas költő vagy éppen Shakira esetében.
Mindenestre a Desperado-t később még Libanonból átjárva is megnéztem, összesen több, mint hússzor. The bartender never gets killed!
Ezt az egész bő lére eresztett bevezetőt csak azért biggyesztettem ide, mert közel-keleti film élmények kavarognak bennem a mostani libanoni mozi-fejlemények láttán. A belügyminisztérium ugyanis a bemutató előtt egy nappal betiltotta a Wonder Woman (vagy mi a túró) című ez évi opuszt. Leszedték a plakátokat, a moziműsort átírták. Merthogy – így a belügy – a gazdasági és kereskedelmi minisztérium, amely felelős az izraeli áruk teljes körű libanoni bojkottjáért, leszólt, hogy nevezett veretes filmalkotás főszereplője izraeli színésznő. Ráadásul – tette hozzá a belügy, Gal Gadot az izraeli hadseregben szolgált (ki nem, az érvényes törvények szerint), ráadásul részt vett a 2006-os libanoni offenzívában. Azt hiszem, ez utóbbi tényező nyomhatott a legtöbbet a latban. Merthogy az izraeli állampolgársággal járó izraeli termék-bojkott akkor ki kellene, hogy terjedjen más – jóval nagyobb kaliberű – művészekre is. Hogy csak egy példát mondjak: a Star Wars ide vágó részeivel simán lemehettek a libanoni mozikban, nem volt gond Nathalie Portman „származásával”. És Portman többi filmjét is látni lehetett Libanonban.
Persze, hogy ennek a tiltásnak mi értelme van manapság, amikor egy utcán állva hozzá lehet férni például bármilyen filmhez, túl a Libanonban imádott „vihar-a-politikai-biliben” effektuson, nem tudom. És – jegyzem meg halkan – éppen ez a netes közösségi háló volt az, amely az államhatalom figyelmét felhívta erre a „problémára”.
Bejrútban is volt egy „kedvenc” filmem. Ez a Behind Enemy Lines volt. Több mint tízszer láttam, nem a művészi értékei nyomán. Egymás után vittem el barátaimat, libanoniakat, szíreket, albánokat, bosnyákokat, hogy tanulmányozzam a reakcióikat a boszniai háború idején játszódó történek láttán.
Érdemes volt.
