Törökország - és jogelődje, az oszmán birodalom - mindig is bonyolult viszonyban volt a vahhabita állammal, illetve annak entitás-előzményeivel. Rövid összefoglaló.

B'résit... Minden történet így kezdődik. Kezdetben vala - az oszmán birodalom. Már hanyatlóban, de még javában birtokolva a Közel-Kelet legnagyobb részét. Az Arab-félsziget is felett is kiterjesztette szuverenitását, s a két szent város, Mekka és Medina felett diszponált, a belső sivatagi területek csak kvázi (imádom ezt a szót) álltak az ellenőrzése alatt. Innen indult a 18. század közepén a Szaúd-család vezette mozgalom, amely az Ál Szaúd és a térségben tevékenykedő purista vallástudó, Muhammad bin Abdulvahháb, majd halála után családja szövetségén alapult. A szaúdi történetírás szereti a vahhabita mozgalmat úgy beállítani, mint az oszmán uralom elleni első szecessziós lázadást (kvázi - másodszor - forradalmat).

Ehhez annyit, hogy a libanoniak erre felekezet-függetlenül hördülnek fel: no, de kérem, akkor Fakhruddín al-Maaní drúz emír 16. század eleji mozgalma smafu? Hagyjuk is, mert menten kitör a háború.

A vahhabita mozgalom vált a legnagyobb kihívássá az Arab-félszigeten az oszmán birodalom számára. Ideológiája purifikálni szándékozott az oszmán állam szúfi hagyományokat preferáló ideológiai beállítódását (is). Először 1745 után okozott komoly biztonsági kihívásokat, s az alapítók halála után, 1801-ben már a szent városokat is elfoglalva komoly presztízsveszteséget okozott a kalifai címet viselő isztambuli szultánnak. Ekkor következett az első fegyveres konfliktus: az albán származású (ezt minden történész szereti hangoztatni, a balkániak meg naná), a Nílus-völgyi tartomány modernizációját elindító egyiptomi kormányzó, Muhammad Ali a sivatagba szorította a vahhabita csapatokat. számos vezetőjüket Isztambulba hurcolták, s - miként a szaúdi történetírás oly szeretettel említi - megkínozták és kivégezték.

A mozgalom azonban csak szunnyadt, nem szűnt meg. A félsziget közepéből folyamatosan zargatta az oszmán fennhatóság alatt álló területeket; de ami még nagyobb probléma maradt a Fényes Porta számára, az az ideológiai kihívás volt: a vahhabiták - amíg létezett az oszmán állam - mindig is rivális teológia és államelméleti alternatívaként definiálták magukat.

A szaúdi történetírás szerint 1821 és 1891 között a félsziget középső részén (elsősorban Nadzsdban) egzisztált a "második vahhabita állam". Kétégtelen, hogy ezt a területet ellenőrzésük alatt tartották, de inkább egyfajta, az Ál Szaúd-vezette törzsszövetségről lehet beszélni.

Mindenesetre, amikor 1901-tól Abdulazíz bin Szaúd megkezdte a "harmadik állam" kiépítését, az oszmánok csillaga már erősen leáldozóban volt. Al-Ihszá tartományt még az oszmánoktól vette el harccal, a félsziget többi része azonban már az 1VH utáni vákuumban lett az övé.

Az 1932-ben kikiáltott szaúdi királyság és a kemáli Törökország viszonya kezdetben problémamentes volt. Az 1923-es Lausanne-i egyezmény után Ankara elismerte a volt közel-keleti oszmán területeken - Nagy-Britannia és Franciaország-szülesztette politikai entitásokat, de így tett Szaúd-Arábiával is. Ennél tovább azonban nem ment; a két ország között fagyos maradt a viszony. Tekintve az Atatürk világiasított állama és a vahhabita királyság közötti ideológiai szakadékot ez nem is volt meglepő. Megjegyzendő, hogy Fajszal bin Abdulazíz király 1966-os, néhány órás isztambuli konferencia-részvételét leszámítva a huszadik században egyetlen szaúdi uralkodó sem járt Törökországban.

Kicsiny javulás csak a hetvenes években mutatkozott, amikor az 1973-as jom kippuri/ramadáni háborúban Ankara az arab államot támogatta, minek következményeként Szaúd-Arábia kiállt Ankara 1974-es ciprusi kalandja mellett.

Aztán az ezt követő, 1979-es iszlám forradalom győzelme egymás mellé sodorta a két szunnita országot. A közös félelem, amit aztán az afganisztáni szovjet bevonulás is megtámogatott, katonai együttműködésre késztette a két országot. 1984-ben a török hadügyminiszter utazott Szaúd-Arábiába, s a katonai szerződéseket gazdaságiak követték.

Ezzel együtt ekkor már gazdasági riválisként néztek egymásra. Ez a rivalizálás - igaz, a politika és a diplomácia szintjén még ne jött le - megerősödött, amikor a Szovjetunió szétesésével függetlenné váltak a közép-ázsiai köztársaságok, melyek - Tádzsikisztán kivételével - török nyelvi-kulturális gyökereik révén Ankara látókörébe kerültek.

Ugyanakkor Rijád számára a vahhabita ideológia terjesztésének új terepévé avanzsáltak. Amikor 2002-ben a Recep Tayyip Erdogan-vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) hatalomra került új fejezet nyílt a két ország viszonyában. (Ez gyönyörű, zsurnalista mondatra sikerült.) Nem részletezem a Davutoglu-i Stratejik derinlik ide vonatkozó részeit, de az új török külpolitika következményeképp Rijád és Ankara közeledett egymáshoz - bár ekkor még sehol sem volt a ma tapasztalható erőteljesebb török iszlamizáció.

Miután Szaddám Huszajn 2003-s - eufemizálok- hatalomból való eltávolítása Irakban megnövekedett Teherán befolyása, Ankara és Rijád tovább közeledett egymáshoz. ehhez kellett az is, hogy egy erre alkalmas személy kerüljön a szaúdi trónra. 2005-ben ez meg is történt. Az új király, Abdullah bin Abdulazíz egy évvel később már Ankarában járt. Ez volt az első hivatalos uralkodói vizit a sivatagi királyság hetven éve történt megalapítása óta. (Vagy, ha jobban belegondolunk ez volt az első alkalom, hogy a vahhabita irányzat első embere saját akaratából járt Törökországban.)

A közös biztonsági érdekeken túl a gazdaságiak is összekötötték ekkor az két országot. Persze ez a kérdés is erősen kötődött Irán Közel-keleten mindenütt tapasztalható nyomulásához. Irakban, Libanonban, majd az erdogani fordulat után, amikor Ankara meglazította a korábban erős török-izraeli katonai és gazdasági együttműködés szálait, a palesztin kérdésben is közös nevezőre jutott a két vezető szunnita állam. (Na, de Egyiptom, na, de Egyiptom - mondhatnák sokan. amiről ideje lenne leszokni.)

Az anti-Irán politikába más államokat is együtt igyekeztek bevonni; 2007-ben Iszlámábádban hirdettek "szunnita frontot" a síita veszély ellen. Ebben akkor a házigazda és a két moderátor mellett Indonézia, Malajzia, Egyiptom és Jordánia vett részt. Később ez szaúdi ernyő alatt fejlődött tovább fejlődött - de akkor már Ankara vonakodó szövetséges volt.

A török-szaúdi kapcsolat akkor futott a csúcsra, amikor Erdogan Davosban nyílt színen beszólt Simon Peresznek. Utána gyorsan kétszer is meghívták Rijádba, s kitüntették ezzel-azzal.

Az a gyümölcsöző kapcsolat romlott meg 2013 után. És ezt is azok a bizonyos "tavaszi szelek" indukálták. Amikor a Muszlim Testvériség Egyiptomban hatalomra jutott, az arab mérsékelt iszlamisták Erdoganban látták a mércét, az AKP sikerét pedig utánozni akarták. A szaúdiak azonban gyökeresen másként gondolták.

Rijádnak ugyanis Irán mellett még egy mumusa van, s ez a Testvériség, amelynek globális ideológiája (azaz az egész ummára való kiterjedése) és politikai iszlámja nem ismer el legitimnek semmilyen dinasztikus kormányzást. Ennek nyomán a szaúdi vezetés ott tesz be a testvéreknek, ahol tud. Muhammad Murszí megpuccsolását e célból erősen támogatták Rijádban. A hatalomra kerülő Abdulfattáh al-Szíszí igazán kóser volt a szaúdi uralkodói fogyasztóknak: a katonai kormányzat visszatért Egyiptom hagyományos az arab nacionalizmust támogató, a rivális politikai iszlámnak semmilyen teret nem adó kormányzáshoz. Ami nagyon nem tetszett Ankarának.

Aztán a viszony tovább romlott a szíriai polgárháborúban való részvételük miatt is. Ez egy külön elemzést megérő bonyolult konstelláció, most csak annyit, hogy a két ország Szíria-politikájának közös nevezője talán csak az Aszad-rendszer megdöntése és az iráni befolyás csökkentése. A prioritások azonban már máshol vannak. Ankara a kurdokat stíröli, Rijádnak pedig - tetszik, nem tetszik - a hallható retorika ellenére azért nincsenek nagy averziói a keményebb iszlamista csoportok és ideológiákkal szemben.

A közel-keleti csárdában tehát mindkét dudás húzza a maga talpalávalóját. S akkor még nem beszéltünk a többi, ugyancsak aktívan muzsikáló zenészeről.

Még jó, hogy halláskárosodott vagyok.