2009-ben helyben szurkoltam végig a parlamenti választásokat Libanonban. Azóta nem volt miért/kiért szorítani, tekintve, hogy kétszer is meghosszabbította önnön mandátumát a parlament.

Mindenekelőtt azért nem, mert a Libanonban népi sport - minden választást más, jól meg-gerrymanderingezett rendszer alapján kell megrendezni, lehetőleg a legtöbb galibát okozva az "ellenzéknek", már ha van olyan - szóval, népi sport választási törvény-módosítás részleteiben ezúttal nem tudtak megegyezni. (Hiába, no, amíg totális volt a szíriai befolyás - azaz úgy Rafíq al-Harírí exminiszterelnök 2005-ös meggyilkolását követő szír csapatkivonulásig - könnyebb volt ez, Damaszkuszból vezényelve.)

A két és fél éves spéttel megválasztott elnök, Michel Aoun ugyan azzal fenyegetőzik manapság, hogy betart, de nem sok előrelépést várok ezen a téren.

Nem úgy mondjuk a szomszédos széjjelrombolt ország infrastruktúrális/gazdasági újjáépítésben való részvételt illetően. Ott egymást tapossák a libanoni cégek. S a dolgok jelenlegi állása szerint azoknak áll a zászló, akik a talpon maradt damaszkuszi kormány szövetségesei.

Amikor 2006-ban Izrael súlyos infrastruktúrális károkat okozott bombázásaival a dél-bejrúti síìta elővárosokban és az ország déli részén, a helyreállításban elsősorban síita cégek jeleskedtek - iráni financiális támogatással s iraki vendégmunkaerővel. A szemem láttára tüntették el pár év alatt a romokat, egyúttal modernizálva a csapás sújtotta negyedeket meg az infrastruktúrát.

Most ezeknek a cégeknek állhat a zászló annyi kis distinkcióval, hogy a libanoni síita kötődésű cégek - nemzetközi, elsősorban nyugat-afrikai és latin-amerikai kapcsolataik révén megerősödve immár önálló tényezőkênt versenghetnek.

Ott lesznek azért az irániak - és el ne felejtsük, a törökök is. Ankara keményen izmozik ezen (is). Nyáron lesz egy nagy börze ebben a témában Damaszkuszban.

És addig, mondjuk, hányan halnak még meg?