Raqqa ostroma. Erről is lehet majd színes élménybeszámolókat készíteni, szörnyülködni, öklöt rázni – hős katonákkal, hős újságírókkal. És szenvedő lakossággal. Ha egyáltalán.
Ha most – törökösen – átugorjuk a Nagy Háború (1VH) alatt itt történteket, azaz ama másfél millió örménynek a kálváriáját, amely genocídiumból nagy rész ide, Raqqa és Deir ez-Zór magasságára esett, láthatjuk, hogy az oszmán birodalom itteni fél évezredes története után nyomban kemény küzdelem kezdődött a térség feletti ellenőrzés megszerzéséért.
A Sykes-Picot egyezményt nem részletezném; annyiszor ki lett már vesézve, a Közel-Keleten és Nyugaton egyaránt. (A tényleges tanulságok levonása azonban még mindig várat magára.) Ennek eredményeképpen a vidék (az Eufrátesz középső folyása) a franciák mandátumterületébe esett. Ennek megfelelően az új urak már a háború vége felé megkezdették – szokásos farriq taszud – szövetségesi politikájukat. Az „oszd meg és uralkodj”-elve alapján a raqqai régióban élő két, északi és déli törzsi hatalmi központ közül az utóbbi vezetőjével, Núrí al-Saalánnal 1919 nyarán egyezséget kötött franciák nevezett törzsfőt és csapatait már maguk mellett tudhatták, amikor a Damaszkuszban királyságot kikiáltó arab csapatok ellen vonultak, hogy 1920. július 24-én a fővárostól északnyugatra eső hegyvidéki Majszalún mezején megütközzenek. A nevezetes csata nem tartott sokáig. A Közel-Keleten élő nyugati diaszpórák egyik kedvenc története volt, hogy a hidzsázi hasemita Fajszal király nagy csinnadrattával felvonult serege, miután a franciák pár repülőről bombákat hajítottak közéjük, azonmód összezavarodott és visszanyargalt Damaszkuszba. S az egyik gránát éppen a hadügyminiszter, Júszuf al-Azma fejére esett, siettetvén a káoszt az arabok soraiban. (Azma szobra ma is ott áll a róla elnevezett téren a szír főváros modern részének szívében. Micsoda indiai és/vagy karate filmeket játszó mozik vannak a környéken!)
A Majszalún-sztorit én például az aleppói Baron szálloda éttermének korhű kulisszái között halottam. A hotelben számos ismert, a gyarmati korban élt híresség mellett például Mrs. – majd később Lady – Mallowan is szeretett volt megszállni, hogy míg férje a homokban turkál, papírra vesse M. Poirot valamely új, általában errefelé játszódó történetét. Nem mellesleg én is egy régész társaságában voltam. De vissza a kanyarból.
A majszalúni csata azért ennél komolyabb volt. Leginkább azért mert az 1VH alatt az araboknak tett brit ígéretek (Huszajn-MacMahon levelezés) egy önálló és egységes arab államról (ennek kikiáltása történt Damaszkuszban Fajszal vezetésével), itt enyésztek el véglegesen.
Saalán a franciáktól egymillió frankot kapott a főváros bevételéért s az összeg mellett még az a „megtiszteltetés” is érte, hogy ott lehetett a Damaszkuszba bevonuló Gouraud tábornok oldalán.
Közben egy másik Raqqa-vidéki törzsszövetség vezetésével is politikai játszmába kezdtek a franciák. A befolyásos Fadaán-törzs családi viszályát is a maguk javára fordították és Madzsham bin Muhajdot segítették a vezetéshez a damaszkuszi kormánnyal (Fajszal) szövetségben lévő unokabátyja, Hádzsim bin Muhajddal szemben. Mahdzsam aztán már fontos szerepet játszott Aleppó franciák általi (egy napos) ostromának.
A Fadaán-törzs aztán a továbbiakban is jelentős részt vállalt a franciák hatalmának Szíria keleti és északkeleti részében történő kiterjesztésében. Aleppó kormányzója, de Lamotte tábornok és Mahdzsam bin Muhajd közötti titkos szerződés értelmében az arab törzsi vezető lett a Dzsaráblus és Tall al-Abjad közötti régió biztonságáért felelős helyi rendőrség feje.
S hogy a helyzet komplikáltságát érzékeljük: a Fadaán-törzs megosztottsága további bonyodalmakat okozott. A két fő ág közül a Muhajd-család vezette al-Valad-nemzetség Hádzsim kivételével a franciák mellett állt, a Harsza azonban, a Qaísís-ek vezetésével szembe fordult az új urakkal. Ugyanakkor ez utóbbiak nem harcoltak nyíltana mandátumbirtokosok ellen, miután hagyományosan fasírtban álltak az azt támogató, fentebb bemutatott Hádzsim bin Muhajddal…
Hádzsim komoly szövetséget kötött a damaszkuszi arab kormányzattal (amíg az fennállt). Havi 3000 dínár, 800 mázsa gabona és 600 puska ellenében akadályozták a franciák előrenyomulását az Eufrátesz-völgyében. (Felrobbantották például a stratégiai jelentőségű dzsarábuluszi hidat.) A franciák és a britek ezzel komoly kihívás előtt kerültek. Hádzsim mellé Bagdadból (az ott szervezkedő arab önállóságot megcélzó politikai erőktől) is érkezett segítség: az úgynevezett Ígéret Szervezet (جمعية العهد) katonai összekötőt küldött Hádzsim mellé Júsuf al-Azáví személyében.
Mindezek után 1920. augusztus 10-én Hádzsim bin Muhajd kikiáltotta a Raqqai Szabadállamot (دولة الرقة المُستقلة). A formáció másik erős embere Ramadán Sallás, a város arab katonai kormányzója volt, aki egy évvel korábban még Deir ez-Zórt védte a britekkel szemben. A politikai entitást egy Hádzsim által elnökölt 16 tagú nemzeti tanács irányította.
Tovább színezem a történetet: a Raqqai Szabadállam fő külső szövetségese a Mustafa Kemal-vezette török kormányzat volt, amely ebben az időben komoly harcokat vívott a mai szír-török határvidéken a közös ellenség, a franciák ellen. A kemáli hadsereg mezopotámiai egységeinek főparancsnoka Mohamed Nihat pasa nem csak fegyverrel támogatta Hádzsim „államát”, hanem a török hadsereg Ötödik Hadosztálya urfai egységei részt vettek a Raqqai Szabadállam csapatainak a francia-szövetséges Madzsham bin Muhajd elleni akcióiban és – naná – a kurd Milliye-törzs elleni manővereiben.
A franciák először tárgyalni próbáltak. Az Eufrátesz-vidéke az akkor kialakítás alatt álló francia kormányzati rendszer szerint az aleppói közigazgatási egységhez tartozott. (A francia mandátum kezdetben négy entitásból állt: egy damaszkuszi központú déli arab, egy aleppói központú északi arab, egy tengerparti alavita „államból” és Libanonból. Az első háromból jött létre az egységes igazgatású Szíria a harmincas években.) Ennek megfelelően a de Lamotte tábornok irányította Aleppó delegációkat küldött Hádzsimhoz. A cél az volt, hogy a Raqqai Szabadállamot egyfajta, a mandátumterületbe beágyazott kvázi-önálló politikai egységgé alakítsák, s felhasználják a török határ védelmére – megfelelő pénzügyi kondíciók biztosításával (egyszerűbben szólva: a vezetők megvesztegetésével).
A tárgyalások kudarca után jött a francia krémes: 1920 szeptemberében megkezdődött a Raqqa bombázása. Az ostrom azonban elhúzódott – köszönhetően a város védelmében részt vevő hozzávetőlegesen 250 kemálista katonai kontingensnek (is). Erre aztán Hádzsim bin Muhajd is vérszemet kapott. Miután a törökök további ezer fővel növelték katonai jelenlétüket a Raqqai Szabadállamban, s további támogatásokra kapott ígéretet, ellentámadást kezdeményezett és megkezdte Aleppó ostromát.
Ami nem sikerült. Ekkor visszahúzódott Raqqába s defenzívában ugyan, de fenn tudta tartani a politikai entitás működését. A franciák nem sikerült egységes ellenzéket szervezniük a környező arab törzsekből, a raqqai függetlenség azonban így is kérészéletűnek bizonyult.
A végső döfést az adta meg, hogy 1921. október 20-án a franciák és a kemali Törökország szerződést kötött s megegyeztek a francia mandátumterületek és a kialakuló török állam közötti határokban. Ezután a francia csapatok megindultak és az év végére kicsengettek a Raqqai Szabadállamnak. S a törzsi szokások szerint a vezető, Hádzsim elismervén a francia uralmat (kvázi-baj’a), megmenekült a számonkérés elől.
Raqqa birtoklása kulcsfontosságú volt a franciák számára. Miután az eredeti Sykes-Picot-egyezményben (1916) az ő mandátumukba tartozott (volna) Moszul is, Raqqa stratégiai jelentőségű volt az akkor már ismerten olajban gazdag területek és Damaszkusz földrajzi összekapcsolásában. Raqqa birtoklása után kezdődött a poszt-oszmán területrendezés újabb felvonása: huzavona a szövetségesek között, miután Deir ez-Zór brit mandátumterületnek minősült, de a franciák is szemet vetettek rá. Miként a britek Moszulra. A hosszadalmas viszály végül a mai iraki-szíriai határvonalak meghúzásával s ezzel számos arab és kurd törzs szállásterületének máig tartó szétvágásával ért véget. Bár Raqqában a törzsi szereplők mindig nagyobb súllyal estek latba a helyi társadalmi-politikai erő-konstellációk alakulásában, ez máig alapvető jelentőségű – mondjuk kis túlzással – Aleppótól Moszulig. És azon túl…
A törzsek és törzsi viszonyok történelmi és mai konstellációinak ismerete nélkül nehezen érthető, ki, mikor és miért csatlakozik az adott hatalomhoz vagy hagyja el azt. A leegyszerűsítések hibás döntéseket eredményezhetnek. És mindez a (közel)jövőre is vonatkozik.
Mindig szerettem Raqqát. A kilencvenes évek elején még őrizte a száz/ezer éves fílinget. (Más szóval és szemszögből, a hatalom részéről igencsak elhanyagolt maradt.) amikor az egyik augusztusi este – egy háromkerekű motoralkalmatosság „platóján” zötyögve – visszatértem a közeli al-Rasszáfa bizánci romvárosából rusztikus kis hotelembe (60 szír líra/éj), betértem a közös fürdőnek nevezett spájz-szerű helyiségbe, hogy nekilássak lemosni magamról az aznapi sivatagi homokkal kevert izzadságréteget. Egyszer csak elment az áram. Az egész városban egyébként. Miután újhold volt, vaksötét lett mindenütt. A fürdőfülkében még inkább, ha lehet ilyet. (Állítólag volt gyertya az álló koporsószerű fülkében, de aki nem dohányzik, sosem tart magánál gyufát. Én legalábbis nem.)
És akkor elkezdettem „zuhanyozni”. Egy majdhogynem görög amphorára hajazó cserépkorsóból kellett vizet mernem egy pléhbögrével s azzal locsolgatni magam. Úgy, hogy igazából helyszűke miatt nem nagyon lehetett lehajolni. Látni meg egyáltalán nem. A lényeg, az elkövetkező napokban mindenhol megkérdezték, ki vert meg, mert össze-vissza fejelgettem a cserépedényt meg a falakat.
De megtisztultam és jártam egyet a csont sötét városban. A saormásnál megláttam a gázláng fényét. Olyan falafelt ettem ott, hogy máig a nyelvemen érzem. Miként most is emlékszem arra a jóízű beszélgetésre, amit a százévesnek ható vendéglátóipari egységben folytattam a helyi lakosokkal. Csodás volt.
Ilyen volt Raqqa.
