1
Bevezető
Nem sokat, nem mélységében, sátorbeli elmélkedések. Leginkább csak azért, hogy el lehessen helyezni őket az iszlám világ mérthetetlenül színes és gazdag vallási (!) és kulturális palettáján.
Az ibáditák azért érdekesek, mert ugyan a mainstream szunnitákhoz tartoznak, vallásjogi iskolájuk - ezáltal jogértelmezésük- és alkalmazásuk valamelyest eltér a többiekétől, s a mai négy szunnita vallásjogi irányzat (madzhab), azaz a hanafíja/ahnáf, a sáfi'íja, a málikíja és a hanbalíja/hanábila mellett önálló madzhabbal bírnak.
Különlegességük továbbá az is, hogy földrajzilag erősen körberajzolható területeken élnek. A túlnyomó többségük éppen Ománban, ahol a lakosság háromnegyede az ibádíja követője (Bár, csendben jegyzem meg, hivatalos állami statisztika nincs.) Ennek történelmi okai vannak; lesz róla szó.
Ezen túlmenően szórványban fordulnak elő Észak-Afrikában, jelesül a dél-algériai Mzáb oázisban, valamint Tunéziában. Ha valaki Dzserba/Jerba szigetén nem csak a pazar sárga homokos partot és a fehérre meszelt "autentikus" éttermek kulináris kínálatait élvezi, hanem mondjuk Houmt Szúq-ban megtekinti a sok évszázados vakítóan fehér ibádita mecsetet, máris találkozhat velük.
Meg ha már ott, akkor el kell csámborogni (vagy jó, taxizni, nem írom, hogy a legjobb - igazolhatom - elbicajozni) a sziget közepi al-Gribá-ba, ott áll a Földközi-tenger délnyugati, magribi térségének legcsodálatosabb zsinagógája, olyan relikviákkal, amitől hasra esünk. És lehet emlékezni a gyalázatos 2006-os ottani terrortámadásra...De már megint elkalandoztam. Vissza az ibáditákhoz.)
Legközelebb.
2
Sziffín
Az ibáditák története is Sziffínnél kezdődik.
Illetve ott, hogy a iszlám történeti hagyomány szerint Muhammad próféta nem jelölt ki utódot a közösség vezetésére. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a síiták vitatják. Szerintük a híres - és egyébként a szunnita ortodoxia által is megtörténtnek tekintett, de másként értelmezett - Ghadír Khum-i prófétai kijelentés egyértelműen az unokatestvér-vej, Alí bin Abí Tálibot nevezte meg politikai, sőt spirituális örökösnek.)
Emellett arra vonatkozóan sem maradt útmutatás, mi légyen a vezetőválasztás módja. Ennek következtében az első négy utódot négy eltérő metódussal választották, súlyos - és máig megoldatlan - kérdésként hagyva a közösségre a végleges és stabil gyakorlatot.
Abú Bakr al-Sziddíq-et, az első utódot (khalífa) egy szűk ad hoc tanács, s valójában az egyik, még a Próféta idejében kialakult frakció tagjai választották meg. Abú Bakr kvázi kijelölte utódját, Umar/Omar bin al-Khattábot. Őt meggyilkolták, de sebesülten, halála előtt kijelölt még egy hat tagú grémiumot a közösség vezető személyiségei közül (s ezúttal legalább több frakcióból választott), amely végül Uthmán/Oszmán bin Affánt választotta. Őt - többek között - a nepotizmust általános kormányzati elvvé emelve úgyszintén meggyilkolták. Utódát választották - a szunnita hagyomány szerint a közösség vezetői, a síita hagyomány szerint viszont az egész közösség. De az Oszmán halála utáni helyzet már elvezet minket a sziffíni csatához és témánk közvetlen gyökereihez.
(Bár egyes jogértelmezők és történészek, manapság pedig muszlim politológusok igyekeznek a "konzultatív tanácsot" (súrá) a vezetőválasztás legitim elvének - és s demokrácia iszlámbeli gyökerének - tekinteni, ez sem teljes fogalmi értelmében, sem részleteiben, sem részleteiben nem került kidolgozásra, hát még gyakorlatba ültetésre.)
A sziffíni csata (657) Ali kalifa és a meggyilkolt Oszmán által kinevezett szíriai kormányzó (válí), Muávija bin Abí Szufján között eset, mely utóbbi megkérdőjelezte Ali legitimitását. (A probléma természetesen sokal árnyaltabb, de most tényleg csak a vázlat.) A csata sokáig eldöntetlen maradt, végül Muávija egyik embere azt javasolta, hogy a Korán lapjai tűzzék harcosaik dárdáira, isteni segítségű győzelmet remélve. Az Ali-tábor viszont ily módon nem kívánt harcolni. Végül megegyeztek, hogy mindkét tábor delegál egy-egy tagot (hakam), akik tárgyalásos úton döntenek.
Az Abú Músza al-As'arí (Ali részéről) és 'Amr bin al-'Ász (Muávija oldaláról) alkotta tanács össze is ült s tulajdonképpeni döntetlen helyzetet legitimálta - maradt tehát a status quo.
Volt azonban egy "harmadik tábor" - tagjai elsősorban Ali táborából kerültek ki -, akik ellenezték a tanács létrehozását arra hivatkozva, hogy amit Isten dönt el (a csata kimenetele), nem adható emberek kezébe.
Ez a csoport, amely a "Lá hukma illá li-'lláh!" (Csak Allahé a döntés!) jelszóval lépett fel, kivonult (kharadzsa) a táborból. Ez a csoport kezdetben egységes volt, Abú Bilál Mirdász al-Tamímí vezette.
Így - a hagyomány szerint - Sziffínnél találhatók a nagy szakadás gyökerei. (Valójában ennek előzményei jóval mélyebbek és összetettebbek és a Próféta életének idejéig nyúlnak vissza, de most nem részletezünk.)
Főbb vonalakban: a későbbi szunnita mainstream lett a Muávija-vonal, Ali híveiből a síiták s a "kivonulókból", miként a nevük mutatja, a kháridzsiták.
Az ő egyik mérsékelt leágazásuk lesz majd az ibádíja.
3
Kivonulók
A "kivonulók" szembe kerültek mindkét másik csoporttal. A részleteket mellőzve, maradtak ama álláspont mellett, amely a közösség vezetőjére vonatkoztatva nem tartotta feltételnek nemhogy a Próféta családjába való tartozást, de még a törzsi hovatartozást (Qurajs) sem. Szerintük a közösség által megnevezett bármely rátermett muszlim személy irányíthatja a közösséget.
Ezt a modern kori elemzők úgy értelmezik, hogy a kháridzsiták vitték tovább a közösség-vezetés törzsi hagyományait, ahogy a preiszlám időkben a törzset irányító sejk rátermettségét csakis a képességei határozták meg; s ennek megfelelően le is válthatták.
Tulajdonképpen ezzel a szociológiai háttérrel a kháridzsiták a kezdetektől fogva képviselhettek volna ilyen mérsékelt, kvázi-pluralista álláspontot. Hogy ez nem így történt annak számos oka volt.
Az iszlám történetének e korai és képlékeny szakaszában a "nemzetközi helyzet fokozódásából" adódóan nem volt kedvező légkör bármely politikai álláspont konszolidálásához. Általában a neofiták túlbuzgalma miatt a radikalizáció felé mozdultak el az irányzatok. A kháridzsiták mozgalma is így fejlődött.
Muávija, s főként Alí irányából hatalmas nyomás nehezedett a kivonulókra. Álláspontjuk ugyanis veszélyes precedenst tetemtett: kilépett a közösség egyetértésén (még nem vallásjogi értelemben működő idzsmá'-n) alapuló probléma-megoldásból.
Ennek megfelelően kemény retorziókkal léptek fel ellenük; magyarul: irtották őket. Erre törvényszerűen következett a radikalizáció. A hamarosan kialakuló irányzatok, amelyek az alapító-vezetőkről lettek elnevezve, már olyan tanításokkal léptek fel, amelyek lehetetlenné tették a hosszú távú együttműködést.
Legismertebb csoportjuk a Náfi' bin Azraq-vezette azraqíja/azáriqa és a Nadzsd bin 'Ámir al-Hanafí irányította nadzsdát és az 'Umran bin Hittán al-Szuduszí-féle szufríja. Legmesszebbre az azárika ment. Ők a többi muszlimot egységesen hitetlennek nyilvánították (takfír) és a vallásjogi értelemben még nem cselekvés- és jogképes gyermekek megölését is engedélyezték a nem azáriqa közösségben.
Ugyancsak ők - valamint a nadzsdát-csoport - a többségi, hitetlennek bélyegzett közösségből való kivonulást (hidzsra) is hirdették, ami megint csak nem a társadalmi integráció és konszolidáció felé mutató lépés volt.
S többségi túlzó kháridzsiták mellett - különösen a nahraváni csata (658) után, ahol Ali hadserege rendet vágott a soraikban -, azonban megjelent egy kis létszámú, passzív, emiatt a többiek részéről "qa'ada"(ülők/ülve maradók) gúnynévvel illetett kháridzsita csoport, akik a kompromisszum lehetőségét keresték.
Ők voltak az ekkor még Baszrában szervezkedő kis közösség, akiket később ibáditák néven ismer meg a világ.
4
Baszra
Baszra, és "testvérvárosa", Kúfa (egy időben alapították iszlám helyőrségként) fontos szerepet játszottak a korai iszlám politikatörténetben, majd a teológia, a filozófia és a nyelvészet fejlődésében is. Míg Kúfa Ali, majd leszármazottjai (az imámok) fő bázisa lett s maradt máig a sía egyik megkerülhetetlen központja, Baszra a kháridzsiták fő szervezkedési helye lett (majd itt szökkent szárba a mu'tazila, a filozófia, sőt saját hagyományaik szerint ide köthető a szúfizmus első szárnypróbálgatása is).
Tehát az "otthon ülők" nem osztották Náfi' bin Azraq s a hasonló túlzók (ghulát) véleményét, azzal együtt, hogy továbbra is elutasították a sziffíni döntést és kitartottak amellett, hogy a közösség vezetése nem korlátozódhat a qurajs törzsre.
A közösség spirituális vezetője a 640 körül az ománi Nizva melletti Firaq faluból származó Dzsábir bin Zajd al-Zahrání al-Azadí volt. Az ibáditák ma őt tartják az irányzat megalapítójának. A korabeli források meglehetősen hiányosak ugyan, de annyi biztonsággal kijelenthető, hogy a 712 körül elhunyt első ibádita "imám" folyamatosan kompromisszumot igyekezet kötni a hatalommal, de még a kor legjelentősebb ellenzéki mozgalmával, az Ali leszármazottjait követő síitákkal is. Közvetett módon maradtak fenn munkái, amelyek arra utalnak, hogy magasan képzett vallási vezető volt, akinek számos prófétai társ volt a közvetlen tanítója.
Valamivel fiatalabb társa, az ugyancsak a mai Omán területéről származó, a nagy befolyású Tamím-törzsbeli Abdulláh bin Ibád volt a közösség - mondjuk így - ügyvezető igazgatója, első számú diplomatája, akinek fontos szervezőmunkája és tevékenységének ismertsége folytán kapta a közösség a környezete által ráaggatott ibádita elnevezést. Róla még kevesebb információ áll rendelkezésünkre, mint Dzsábir bin Zajdról. Sokan a létezését is kétségbe vonták. Az a tény azonban, hogy a többségi közösség róla nevezte el a mozgalmat nemcsak valós személyiség voltát húzza alá, hanem a csoportban játszott jelentős szerepét is megerősíti.
Erről a korai időszakról csak másodlagos, illetve más irányzatok által készített források állnak rendelkezésünkre, de ezekből annyi leszűrhető, hogy a közösség már ekkor rendelkezett olyan differencia specificákkal, amelyek később kijegecesedve önálló vallásjogi iskolává emelték az ibádíját.
Természetesen ekkor még szó sem volt ilyesmiről. A jogi korpuszból a Korán lejegyzése volt csak befejezett tény, a prófétai hagyományok még élőszóban terjedtek (és születtek), ezek összegyűjtése, kritikája, "kodifikációja" csak a következő száz évben zajlik le, így még vallásjogi iskolákról/madzhabokról sem lehet beszélni. Ugyanakkor élő volt még a prófétai Társak (Szahába) és kisebb részben ezek Követői (Tábi'ún) saját jogi véleményalkotásán (idzstihád) és mindennapi gyakorlatán alapuló konszenzusának (idzsmá') gyakorlata.
Ez egy kicsit talán sűrű lett, de annyi talán kiviláglik belőle, hol helyezkedett el ekkoriban a proto-ibádita mozgalom.
5
A titkos munka évei
Az ibádita hagyomány így tekint a 657 és 746 közötti szűk évszázadra. Ahogy már szó volt róla, a mérsékelt "otthon ülők" kompromisszumos kapcsolatokat igyekeztek ápolni az omajjád hatalommal (amelynek jogi legitimitását ugyan nem ismerték el, de a status quoba belenyugodtak) s annak Iráqba delegált helytartóival.
Így elmondható, hogy a korszak három legkeményebb iráqi helytartójával tartott fenn személyes kapcsolatot az első imám, Dzsábir bin Zajd. A három váli Zijád bin Abíhi, a fia, 'Ubajdalláh bin Zijád és al-Haddzsádzs bin Júszuf al-Thaqafí voltak. Valamennyien az erőszak valamennyi eszközével felléptek a különböző omajjád-ellenes politikai mozgalmak ellen. Különösen al-Haddzsádzs síiták és a túlzó kháridzsiták elleni brutalitása volt az, amelynek hosszú távú hatása máig (!) roncsolja az iszlám társadalom szövetét.
A proto-ibáditák kompromisszumos politikája sem mentette meg azonban a vezetőit attól, hogy időnként börtönbe kerüljenek. Ez történt az alapító imámmal és utódjával, Abú 'Ubajda Muszlim bin Abí Karímával is.
Ennek megfelelően a tárgyalásos/levelezéses politika mellett titkos propaganda munka is folyt. Különösen a második imám, Abú 'Ubajda Muszlim hétszázhuszas és -harmincas években folytatott munkája eredményeképpen titkos ibádita hálózatok kezdtek formálódni a tudatosan kijelölt régiókban.
Ezek vagy Baszrához hasonló új alapítású katonai garnizonok voltak, mint az észak-afrikai al-Qajruán, vagy periférikus területek, mint a legtávolabbi Magrib (a mai Marokkó), Jemen vagy éppen Omán.
Amikor az omajjádok hatalma végleg leszállóágba került, a hétszáznegyvenes években éppen ezeken a területeken bontakozott tovább az immár széles propaganda-hálózattal bíró ibádíja.
6
Csapatépítés a perifériákon
Bár az iszlám világban nincs klasszikus centrum-periféria geográfiai tagolódás, annak idején a frissen kialakult birodalom szélein, ahol a központi hatalom még, már vagy egyáltalán nem tudta megszilárdítani ellenőrzését mindig előszeretettel akcióztak a heterodox mozgalmak.
(Ez ma sincs másként, csak a modern korban ezek a "failed states" adnak teret regiotális és globális politikai outsidereknek a szervezkedésre. Gondoljunk Jemenre, Szomáliára, Afganisztánra, a Szahara-övezetre és az ott "meghonosodó" extremista csoportokra.)
Tehát 746-ban megkezdődött a lassú kilépés a "Titkos hitterjesztés" (Da'va al-kitmán) korszakából s mindjárt három helyen jelentkeztek ibádita entitások (kvázi államok az összeomló omajjád, majd az azt követő abbászid kalifátuson belül).
Időrendben és jelentőségében az első a jemeni tevékenység volt. Ide tehetséges térítőszervezőt (dá'í) küldtek Abdulláh bin Jahjá al-Kindí személyében. Az ibádita hagyományban Tálib al-Haqq (az Igazság/Allah Tanítványa) néven emlegetett férfiú néhány helyi hittestvérrel kezdetben sikeresen lázította fel a lakosságot - elsősorban Hadramautban. Ennek megszerzése után bevették Szanaát is, majd észak felé indultak, hogy megvalósítsák a fő célt: Mekka és Medina bevételét.
Ez a momentum arra világít rá, hogy az ibádita mozgalom ( még mindig csak politikai síkon szervezve önmagát) - a többi hasonló "ellenzéki" szervezkedéshez hasonlóan - a muszlimok teljes közösségét célozta meg és mint az igazság egyetlen birtokosa, a teljes ummát a maga oldalára kívánta állítani.
Az omajjád korszak utolsó, meglehetősen zavaros éveiben ebben nem volt semmi meglepő. Az abbászid forradalom győzelme azonban minden ilyen ambíciót negligált a kisebb irányzatok számára.
Az ibáditák Arab-félszigeti kalandja azonban még ez előtt, 749-ben véget ért. Hadramaut kivételével ugyanis a muszlimok nem fogadták el az ibáditák egyik fő hatalom-legitimációs tézisét, azaz, hogy a közösség vezetése nem korlátozódhat a Qurajsra. Muhammad próféta törzsének tisztelete több mint egy évszázada megingathatatlan vol a Hidzsázban.
Ennek következtében, a széles körű társadalmi támogatottság hiányában az ibádita szervezkedést végül felszámolták, Tálib al-Haqq-ot megölték. Az ő "szerepe" azonban nem ért véget, személyisége, tevékenysége, fatvái máig hatnak az ibádita közösségekben.
Elindult azonban a jemeni-hidzsázi kísérlettel párhuzamosan egy harmadik akció is az Arab-félszigeten, amely sikeresnek bizonyult.
Ománban.
7
Omán bevétele
Ománt sem tudta könnyen megszerezni az ibádìja. Bár az ország történeti hagyománya azt hangoztatja, hogy Omán eo ipso ibádita ország, legalább három nekirugaszkodást említhetünk meg s az utolsó végén mondható el, hogy a Hadzsar-hegység vidékén végérvényesen szárba szökkent az ibàdita mag.
Miként az előző posztban szó volt róla, az omajjád kor végén az ibádita mozgalom két helyen is kísérletet tett, hogy propagátorai, majd katonai vezetői révén megvesse a lábát s alternatívát keressen a központi hatalomhoz túl közel lévő s ezáltal erős nyomás alatt álló baszrai bázisának. A jemeni és hidzsázi kísérlet elbukott.
S így járt ekkor az ománi operáció is. 747 és 751 között - mondhatni a kalifátus legzűrösebb éveiben, amikor megesett az omajjád-abbászid hatalomváltás - igyekeztek imamátust alapítani itt; építve arra a titkos propagandamunkára, ami a század első felében történt. Valamelyes társadalmi támogatottságuk adott volt, miután az első imám helyi gyökerekkel bírt.
Mégis az ibáditáknak két ellenséggel is szembe kellett nézniük: egyrészt az itt ugyancsak akciózó kháridzsita riválisokkal, a szufaríjával és a területet a preiszlám kortôl ellenőrző családdal, a Dzsulandákkal.
Nem is sikerült az első kísérlet, és ugyanez történt a másodikkal is egy emberöltővel később, a század utolsó évtizedében. Ekkor már konkrétan imámokat tudtak kiállítani Muhammad bin Abdulláh bin Abí 'Affán majd al-Várith bin Ka'b al-Kharszamí személyében, de az akkor hatalma csúcsán álló abbászid hatalom (Hárún al-Rasíd kalifa) 807-ben megdöntötte az önjelölt imamátust.
Ekkorra azonban már elvettetett az ibádita mag. 840 körül Ománban lètrejött az első hosszú életű, több, mint fél évszázadon át fennmaradt imamátus. Ennek jelentősége abban áll, hogy pont akkor egzisztált, amikor az ibáditák is nekiláttak a jog rendszerezéséhez, azaz kialakult maga az ibádita vallásjogi iskola, madzhab.
Ez az állam a nyolcszázas évek végén elbukott, azonban hamarosan újabb és újabbak követték az ománi történelem jeles imámita uralkodó dinasztiáival (Nabhání, Ja'ruba, Szaíd).
P.s. Ezzel harmadik ománi utam végére értem. Remélem, tudtam pár hasznos ismeretet közvetíteni. Az ibádita-sagát nem hagynám abba, reményeim szerint itt, a blogon folytatom. S - túl a politikatörténeten - talán éppen a legérdekesebb dolgokkal, azaz az ibádita madzhab leírásával. Lesz jogtörténet, jogelmélet, jogalkalmazás, a jog és az egyén/közösség viszonya, s az ibáditák viszonyulása a többi iszlám irányzathoz. Kicsit mélyebben, mint a"sátorjegyzetek".
