Tavalyelőtt és tavaly a blogon igyekeztem a sötét árnyakat is felfesteni. Most egy kicsi adalék ez utóbbiakhoz.

Az egyik a geopolitikai helyzet. A két kontinens+egy szubkontinens közötti elhelyezkedés. Ázsia és Afrika találkozik itt Indiával. Ez Omán nagy áldása, amit - mondhatni - évezredeken keresztül közvetítő kereskedelme révén ki is használt.

Manapság ebből az elhelyezkedésből kihívások is adódnak. A régió két egymással versengő, középhatalmi ambíciókkal bíró állama közé szorult Omán. A déli szomszéd, Szaúd-Arábia évtizedek óta igyekszik nyomást gyakorolni Maszqatra, a Hormuzi-szoroson át pedig Irán igyekszik a maga oldalára állítani a szultanátust. Amely eddig ügyesen lavírozott, de a nemzetközi helyzet fokozódásával nehéz lesz ezt a kvázi-semleges álláspontot fenntartani.

Úgy különösen, hogy a szomszédban zajlik a Közel-Kelet egyik kissé elfeledett, ám brutális polgárháborúja. Amikor tavaly Szalála felé utaztam, tapasztalható volt a nagy számú ománi katonai jelenlét a déli Dzufár-Zofar-tartományban. Akkor még csak ott.

Most azonban feltűnő jelenség, hogy a hadsereg mindenhol mozgásban van. Katonai konvojok északon, délen, keleten. Mindenhol úl laktanyákat, katonai bázisokat építenek vagy a régieket bővítik. Ahol légibázis közelében hunytam, állandó volt a repülő és helikopterek zaja. A Dzsabal al-Akhdarban valami éktelen nagy bázis épül. S a GCC-testvér Emirárusok felé még nagyobb laktanyákat építenek...

A hivatalos statisztikák szerint tudható, hogy a szultanátus még öbölbeli viszonyok között is rengeteget költ a védelemre. Az itteni beszélgetések és tűnődések alapján azért az is megfogalmazódik az emberben, hogy unokaöccsök ide, egyéb rokonok oda, meglehetős a félelem a poszt-qábúszi időktől. Egy erős hadsereg/rendőrség pedig mindig jól jöhet egy esetlegesen kialakuló instabil/átmeneti helyzetben.

Jól mondta a Vádi Öregje: "Hákim gejjid, balad gejjid, musztaqirr." S anélkül?