Este beérkeztem a Hadzsar-hegység központi tömbjébe. Kerekezni kezdtem az egyik vádi köves medrében, éjszakai szállást keresve. Végül a teljesen elhagyatott völgyben, a kiszáradt meder közepén találtam egy, az időszakos vízmosástól folyásirányba megdőlt fát s nekiláttam felverni mellé a sátrat.
Éppen elkészültem, amikor a már erős szürkületben, a homályból - vagy a hegy sziklafalából vagy a meder kavicsaiból - kivált egy öregember, meglehetősen viseltes turbánban, hosszú köpönyegben - kezében egy kávéskannával.
Keleten az ember meg sem lepődik az efféle szürreális jelenéseken. Köszöntünk egymásnak, és egy olyan fél órás beszélgetés kezdődött, amely nálam be fog kerülni a Top 10-be.
Kis bemutatkozás, majd Omán, mint olyan következett. Volt történelem, kultúra, népek, szokások. Aztán még egy kis politika is. (Ez itt merőben szokatlan.) Itt hangzott el az öreg szájából - az iszlám/arab civilizáció tapasztalatai nyomán nem ismeretlen - kulcs-szentencia: "Hákim gejjid, balad gejjid, musztaqirr."
Hát igen, a "Ha jó az uralkodó, akkor jó és szilárd az ország" mondat sokat elmond a muszlimok politikához való viszonyáról, vagy elvontabb szinten az iszlám és politika relációjáról.
A beszélgetés végén az öreg - az udvariassági formula végett is, de érzésem szerint nem csak azért - többször megkérdezte, szükségem van-e vízre, élelemre, bármire. Miután biztosítottam, hogy mindenem van s békét kértem reá, a kezében lévő tárggyal eltűnt a sötétben. A sziklafalak felé ment.
Később a sátorban azon tűnődtem, mi lett volna, ha kérek tőle valamit. Lehet, hogy megdörzsölte volna a kávéskannát...