Ez volt ma. Egy darabig csak a végtelen kősivatag és a napfénytől izzó vörösesbarna hegyek tették próbára - egyébként jónak mondott - monotónia-tűrő képességemet (hol volt ez a mai etap a Vakhan-völgy hétszáz kilométeréhez!), aztán délután hatalmas ellenszél kerekedett, fútta a port az arcomba, a sisak és a bicajosruha alá, a szemembe. Csikorgott a kontaktlencsém.
Arról persze már voltak tapasztalataim, mit jelent a Hadzsar-hegységtől délre nyugati irányban biciklizni (a levegő segítségének teljes hiányát, minimum), de ez az ellenszél durva volt. (Érdekes, Dániában is mindig ellenszél volt, de sosem zavart. Na ja, por az nem volt. Felporszívózták a dánok.)
Aztán napnyugtakor egy több kilométer széles vádiban, egy bokor alatt nekiláttam a zúgó szélben a sátorállításnak. Azt hiszem az eddigi első helyen álló hú-de-utálok-szélben-napilapot-olvasni cselekménysort letaszította trónjáról a sátorverés hasonló meteorológiai körülmények között.
Már majdnem kész voltam (magammal), amikor végigsöpört a vádin egy batár nagy terepjáró benne egy minimum tíz tagú család, melynek fője így szólt: "Hagyd az egészet a fenébe, gyere adunk neked éjszakára egy házat."
Ezután végignézték, ahogy az építéshez hasonlóan körülményes módon összehajtogattam és visszaerősítettem a bringára az egész hóbelevancot, majd a felvezetőként induló terepjáró nyomába eredtem. Közben tök sötét lett, s ez az esti rodeó a vádiban majd homokos utakon egészen a kedvemre való volt.
Végül megérkeztünk egy magányosa álló házhoz, a családfő kinyitotta s mondta: "Itt alszol. Áram nincs, víz van. Jó éjszakát!"S eltűntek a sötétben.
Mit tehettem. Lepakoltam, megmosakodtam, hálózsákkal megágyaztam a nappali hatalmas ülőpárnáin s megvacsoráltam.
Most jön az olvasás.
(Most pár tájképet teszek fel, ha kivilágosodik, és én is többet látok a házból, arról is prezentálok fotókat. Insallah.)
