Recep Tayyib Erdoğan tegnap filippikázott egyet az ankarai elnöki palotában. Fejtágítást tartott vezető város tisztviselőknek. Kemény, egyenes beszéd volt. És mentes a mismásolásoktól, ami korábban jellemezte a Davutoğu-doktrína megvalósítását célzó politikai (ma már tudjuk, végső soron kudarcos) gyakorlatot. Az ex-egyetemi professzor/külügyér/miniszterelnök általam is számtalanszor említett műve, az először 2001-ben megjelent Startégiai mélység (Ahmet Davutoğu: Stratejik derinlik, Küre Yayınları, 2001. – mellékesen: már van 79. kiadása is!), amely hihetetlenül korszerűen csomagolta politológiai köntösbe Törökország oszmán és belső-ázsiai történelmi örökségének elméleti alapjait, szabott irányt az ország külpolitikájának az Erdoğan-vezette AKP 2003-as hatalomra kerülése óta.
Elemzők már akkor is „neooszmanizmusról” szerettek értekezni, amely véleményt ilyen sarkítottan annak idején én sem osztottam. A török vezetők politikai retorikájában pedig mindig maximum a szomszédokkal való „nulla problémára”, a közel-keleti és balkáni gazdasági érdekszférára meg a belső-ázsiai-gyökerekre való hivatkozás hangzott el. Direktben az oszmán múlt „restaurációja” nemigen.
Most aztán Erdoğan nem tartóztatta meg magát. Törökország Moszul felszabadításáért indított offenzívából való kimaradása kapcsán dörgedelmeiben oszmán és szeldzsuk (!) elődökről, nagyapákról beszélt, mint követendő hősökről. Az ő nyomukon lenne megvédhető az ország és érdekei a térségben a mindenfelől áskálódó ellenségektől. Külső hatalmak arra késztetnek bennünket - mondta -, hogy elfejtsük a dicső ősöket, akik Közép-Ázsiától a Közel-Keletig uralták a régiót. Nevén nevezte a síitákat, a mindig áskálódó Nyugatot, és jött a jól bevált kurdozás PKK-val és PYD-YPG-vel.
A kurdoktól való zsigeri félelem ismét az ország területi integritására irányította az elnök figyelmét. Volt sevrès-zés (ez az antant által oktrojált első békeszerződés, amely kábé Közép-Anatóliát hagyta volna meg Törökországnak), lausanne-ozás (ez a kemáli háborúk utáni, a mai határokat – mínusz még az Hatay/Iskenderuni szandzsák, azt majd 1938-ban kapják meg Szíriá…, a franciáktól – biztosította), ami kell. De még érdekesebb volt, hogy Erdoğan felemlegette a Misak-ı Millî-t.
A „Nemzeti Paktum”-ot 1920. január 28-án fogadta el még az oszmán szultanátus parlamentje, az állam szétszedését ellenző felkelők korábbi hónapjaiban lebonyolított kongresszusainak (Erzurum, Sivas) határozatai alapján, a megszálló antant csapatok jelenlétében. Ebben Nagyjából a mai Törökország határainak megfelelő térképet terjesztettek be. Nagyjából, miután a követelt terület délen és keleten mélyen be- és lenyúlik a mai szomszédos országok területeibe. Észak-Szíria és Irak északi fele cakk-pakk e határokon belül esik. Erdoğan sajnálkozását fejezte ki, hogy Lausanne-ban végül az ’”alapító atyák” „lemondtak” ezekről a területekről. Amelybe bőven beletartozott Kirkúk is. Meg persze Moszul.
Elnézegetve a Misak-ı Millî térképét viccesen meg is jegyezhetném, hogy nemcsak a kurdok/irakiak meg a szírek gondolkozhatnak a Cumhurbaşkanı szavainak mögöttes értelméről, hanem bolgár EU-honfitársaink és – természetesen – a trákiai görögök, beleértve Szalonik városának lakóit. (Bár ez utóbbiak gondolnak erre száz éve folyamatosan – jószerivel nem is maradt nyoma a városban a fél évezredes oszmán jelenlétnek. És hogy „finomítsak” a képen: Thesszaloniki csak egyes Misak-ı Millî-változatokban szerepelt, mint a török állam része. Meg egyébként is a paktum szerint Kelet-Trákiában népszavazás döntött volna a hovatartozásról.)
Végül aztán az egészből nem lett semmi, jöttek az antant-csapatok – a görögökkel kiegészülve. Aztán jött Mustafa Kemal. Sevrèsből Lausanne lett. Úgy látszik azonban a fejekben ott van még a régi térképek. Lehet, hogy a Misak-ı Millî emlegetése csak szónoki fogás az amúgy erősen kiélezett sziraki helyzet miatt. Előrángatásának ideje azonban elgondolkodtató.
Nagy rétor ez Receb Tayyib!
P.s. Végre van magyar kiadása is Startejik derinlik-nek! (A.D. Startégiai mélység, Antall József Tudásközpont, 2016.) Ideje volt! A nálunk megszokott spéttel akkorra jelent meg, amikorra a történések lassan túllépnek rajta.
