Néha érezheti az ember úgy, hogy utazásai során rossz célpontot választ. De az igazi utazó akkor sem esik kétségbe. Rossz helyszín nincs; minden új érdekes.

Tegnap kicsit az előbb említett érzések kavarogtak bennem, amikor Ipohból feltekertem a szomszédos hegyekbe. Minden könyv és ember, akivel beszéltem, azt állította, hogy a Cameron Highlands kihagyhatatlan. Hát, a feltekerés feltétlenül, miután a rettenetes párában hosszú órákig tartott feljutni 1800 méter magasra. Ez ugyan a tavaly megjárt Akbajtal-, Kizilart- és egyéb pamíri és Tien-san-i hágókhoz képest annyi, mint a börzsönyi Závoz, ráadásul a tádzsik és kirgiz utak úttalanok voltak. Itt príma minőségű (értsd: Magyarországon maximum újonnan épített autópályán észlelhető állagú) aszfaltcsíkon kellett felkapaszkodni. De hát a páratartalom. És a látvány!

Cameron Highland. Olyan földrajzi név, amit az ember valahová Inverness fölé helyezne. Az "igazi" Felföldre.

De hát ez itt van, Malajzia közepén. 1885-ben egy Sir William Cameron nevű brit (nahát) gyarmatügyi tisztviselő elefántháton abszolvált expedícióval "fedezte fel". 1500-2000 métetes magasságban elterülő fennsík, hol - ellentétben a forró és párás maláj síkvidékkel - egész évben 8 és 35 fok közötti a hőmérséklet. Mondta is Sir William: Termesszünk teát!" Így is lett.

Aztán jött a kávé, majd a gyümölcsök és zöldségek. Majd a turisták. Ehhez a sok dologhoz aztán már komolyabb infrastruktúra kelletett. Neki is láttak az errefelé népi sport erdőirtásnak és útépítésnek. A régió erdeinek - mely állítólag a fennsík és a környező hegyvidék legfőbb értéke - az utóbbi évtizedekben egyharmadát gyalulták le. S az ennek következtében fellépő talajerózió ellen aztán betonozni kezdték a hegyoldalakat.

Na ez a gyönyörűség vett körül a tegnapi száz kilométeres emelkedő etap során. Nem mondom, hogy doppingolt. Aztán ahol felbukkantak a kínai növénytermesztők hegyoldalakat beborító fóliasátrai, még inkább elkámpicsorogtam.

De hát nem volt visszaút. Jött az újabb borzasztó látvány: a településeken és peremén eddig Malajziában sehol nem tapasztalt mértékben állt, kavargott, egzisztált a szemét. És a bűz. Mindez a kétezres, esőerdőkkel borított sötétzöld hegyek alatt.

S végül jött az utolsó csapás. A régió központjainak számító helyeken (Birchang, Tanah Rata) valami elviselhetetlen mértékben hömpölygött a turisták hada. A malajziaiak mellett két szignifikáns kontingens volt még kimutatható: szingapúriak tömegei (közvetlen buszjárat érkezik onnan), akik a hetvenes-nyolcvanas évek balatoni NSZK-turisták szerepét játszák el itt, meg a nyugatiak. Ez utóbbiak légkondicionált szállodákból kilépve üde ásványvíz-fejjel, kiöltözve grasszálnak a főutcán. Ennyi kifestett lábkörmöt csuda tiszta lábfejeken - a dzsungel peremén - még nem láttam.

Már ennyi tapasztalatért is megérte. De ma, a dzsungel kárpótolt. Távol az emberi világtól.

S azt mondják, dél felé, merre holnap szándékozom, igazán lenyűgöző a táj. Arra vannak a csodás teaültetvények. Arra biztosan szép lesz.

In sá' Alláh.