Az ember rögzítene mindent. De az irkálás elveszi az időt az észleléstől. Annál pedig nincs fontosabb. Csak az önrögzítő és -igazoló fészbukisták gondolják az ellenkezőjét Szerintem hibásan.
Nyargalok ide-oda a szigeten, látogatom a kultúra maradványait (főként az iszlám nyomait), s eszembe jut egy régen az emlékezetembe égett kép.
1991 forró nyarán, éppen akkor, amikor Janajev meg Krucskov elvtársak néhány velük egy húron pendülővel együttműködésben éppen kigolyózni igyekeztek a hatalomból a birodalombontó Gorbacsovot s ezzel - akaratlanul is - a tankok tetejére, majd onnan a világpolitika csúcsára reptették az inkriminált Ipatyev-házat korábban még bősz bolsevikiként ledózeroltató, később kiváló tvisztáncossá és alkohol-addiktológiai esetté avanzsáló örök-vidám Borisz cárt, szóval azon a nyáron is álltam itt a cataniai római amfiteátrum mellett. Pontosabban mögötte.
Itt láttam először macskát hányni (nem szőrt, amit ez a jószág a permanens mosdás miatt amúgy gyakran szokott, hanem amolyan igazit, gyomorrontásosat). Ült a fekete macska a koromfekete vulkáni kváderkövön, illetve görnyedezett. Egyre görbedtebben. Aztán kigyütt. Valami egészen elképesztő citromsárga hányás csattant előtte a kőre; talán három löketben. Miközben az állat háta ómegává kerekedett. Az okádék s a kövezet fekete-sárga császári színegyüttese kiválóan mutatott az ókori romokon.
Az egész olyan szomorú, kilátástalan látvány- és hangulategyüttes volt, hogy hozzá képest a Keresztapa két híres alapdallama - a szicíliai gitáros, meg amire Brando táncol az első rész esküvői jelenetében - lakodalmas rockként hat.
Szicília most, huszonöt évvel később is ilyen. Számomra változatlan, fekete, kopott, forró és szegény. Azaz így jó, ahogy van.
A görögök óta.
Az arabok idején is - tehetném hozzá, de éppen ezt nem teszem. Az arab és az azt követő normann kor egy egészen különleges időszak volt a sziget történelmében. A 9-12. században Szicília rövid időre bár, de a (Földközi-tengeri) történelem fókuszába került. 830-tól a tuniszi központú, a Bagdadtól csak névlegesen függő Aghlabidák Észak-Afrika nagy részét valamint Szicíliát, Szardíniát és egyes dél-itáliai területeket magában foglaló államának részeként prosperált s lett fővárosa, Palermo a kor legnagyobb európai települése.
A normannok 11. századi megjelenése az iszlám uralom antinómiája volt ugyan, de uralkodóik - a muszlim seregek és közigazgatási alkalmazottak elűzése után is - erősen támaszkodtak az iszlám (természet)tudomány képviselőire. Csak a legismertebbet említem itt meg: II. Roger (1130-1154) udvarában alkotott a geográfia és kartográfia 12. századi nagyágyúja, Abú Abdulláh al-Idríszí (1100-1166). Az uralkodónak dedikált alapműve (ismertebb nevén: Kitáb Rudzsár/Roger, vagy eredeti szofisztikált címével: Nuzhat al-Mustáq fí'l-Ihtirák al-Áfáq/A vágyakozó gyönyörködtetése a horizontok átszelése által) lexikális összefoglalása kora földrajzi ismereteinek, az ehhez tartozó térkép pedig a - nekünk - középkori geográfia csúcsteljesítménye. (Egyébként földrajzban a muszlimok mindig jók voltak; tekintve birodalmuk nagy kiterjedését, széles körű kereskedelmi tevékenységüket s az állam igazgatását elősegítő jól karban tartott úthálózatukat, valamint az erre épülő postaszolgálatukat és az ezzel szorosan összefüggő hatékony titkosszolgálatukat.)
Tehát itt van két könyv erről a korszakról, melyeket a fülledt, fekete, szomorú stb. szicíliai éjszakákban olvastam volt. Mindkettőt meglehetősen távol kell tartani magunktól - mint negyven felett az árcédulát -, hogy reálisan értékelhessük őket. Az egyik szerzője (Ahmad Tafíq al-Madaní) kortársnak tekinthető algériai történész, aki hajlamos országa mesterséges nacionalizmusa szemüvegén át szemlélni a történelmet. Így lesz szinte valamennyi szereplő kvázi hazája (Észak-Afrika, horribile dictu Algéria/Tunézia) hőse, legyen akár a távoli kelet-iráni Khorászán szülöttje, mint a szicíliai arab hódítások úttörője, Aszad ibn al-Furat. Ha ettől eltekintünk, egészen helyre kis (több száz oldalas) összefoglalóját kaphatjuk a sziget iszlám történelmének, különös tekintettel a politika- és kultúrtörténeti viszonyokra.
A másik mű a Risorgimento "terméke". A szerző, Michele Amari 1872-ben jelentette meg munkáját, amely illeszkedik a 19. századi olasz történetírás fősodorvonalába, az egyesítés alatt álló, majd egyesített ország különböző részeinek történeti "felfedezésébe". Ez a feltáró törekvés együtt jár a múltbeli kulturális sokszínűség megismerésével, az ezzel való szembesüléssel és elfogadással. Ennek hatása érvényesül ebben - az egyébként történetileg befejezetlen - műben is. Ez a befejezetlenség és a politikatörténeti korlátozottság - mondjuk így, a történelmi pozitivizmus - amely szintén a szerző korának sajátja - a könyv gyengéje. De szeressük a gyengéket is!
Szellemi kaland több nézőpontból közelíteni. Ez volna a normális. Nem csak Szicília esetében.
Ahmad Taufíq al-Madaní, al-Muszlimún fí Dzsazíra Sziqillija va-dzsanúb Itálijá (A muszlimok Szicília szigetén és Dél-Itáliában), Maktaba al-Isztiqáma, Túnisz, é.n.
Michele Amari, Storia dei Musulmani di Sicilia, Brancato, San Giovanni La Punta, 2003.
