Egy-egy kultúráról elsősorban a saját nyelvén. Lehet, hogy könnyebben járható út az angol vagy valamely más nyugati világnyelv (lásd még: a modern tudományosság nyelvei…), de ez egy idő után – s ez az idő már réges-rég eljött – azzal a veszéllyel fenyeget, hogy még a csúcs-tudósok és az über-megmondó emberek is maradnak a könnyebb közös nevezőn s csak angolul (esetleg franciául, noch vielleicht németül) és többnyire egymást olvassák.
Az iszlámról persze arabul, perzsául, törökül – elsősorban, meg még a több tucatnyi egyéb nyelven, ami előfordul Mauritániától Kelet-Timorig, mondjuk. És tessék irodalmat is. És ne csak szépet. És fordításokat is. Hogy valami csúnyát mondjak: felejthetetlen élmény volt például végigolvasni arabul korunk lektűrirodalmának alsó fertályi fő művét, a Dan Brown-féle Da Vinci-kódot a lenyűgöző Isztambul-Antakya viszonylaton. Amikor még egy könyv(nek látszó tárgy) tehette emlékezetessé ezt az utat…
Ezzel a bő lé bevezetővel csak magyarázni próbálom, hogy miért arabul olvastam egy eredetileg franciául megjelent szakkönyvet. A válasz persze egyszerű: annak idején így jutottam hozzá. De nézzük a belbecset.
A mű azon ritka kivételek egyike, amelyeket újságíró írt a közelmúlt eseményeiről, a régmúlt megfelelő ismeretében - izgalmasan és fogyaszthatóan. Megérthető belőle a libanoni keresztények politikai múltja, félmúltja, jelene. Hogy milyen családi törésvonalak határozzák meg az erőviszonyokat mindmáig és azon tovább. És milyen módon kötődik ez a demográfiailag rohamosan csökkenő létszámú közösség folyamatosan a szomszédos Szíriában eddig és még regnáló hatalomhoz.
A könyv fő témája a hosszú polgárháború (1975-1992) egyik első mélypontjának tekinthető 1978-as évbe vezet vissza. Amikor eszkalálódni látszottak a dolgok. (És a későbbiek ismeretében ma már tudjuk: ez csak egy lájtos bevezető volt.)
Az Izrael a Dél-Libanonból induló állandósult palesztin támadások megszüntetésére beindította a Litani-hadműveletet, amivel elkezdődött az ország déli részének több mint két évtizedes megszállása. Mindeközben - és természetesen nem a déli megszállástól függetlenül - zajlott le az úgynevezett "száznapos háború" Bejrút birtoklásáért, alapvetően az ekkor már a palesztinok pártján álló szíriai hadsereg és a legerősebb keresztény milíciák között.
Ez utóbbiak vezető ereje a Libanoni Falangista Párt (حزب الكتائب اللبنانية) volt, amelyet a polgárháború szépfiúja, Basír al-Dzsemajjel/Bashir Gemayel vezetett (bár akkor még élt a szervezetet francoista és olasz fasiszta példa alapján a harmincas években alapító Bijár al-Dzsemajjel/Pierre Gemayel). A másik - ekkor még szövetséges maronita csoport a Szabad Hazafiak Pártja (حزب الوطنيين الأحرار) volt, amely még a hatvanas években ugyancsak összeütött egy milíciát, a zengzetes Szabadok Tigrisei (نمور الأحرار) néven. Ez utóbbi formáció vezető személyisége ekkor (még) Dáni Samún/Dany Shamoun volt, megint csak annak ellenére, hogy a köztársasági elnöki székig jutó egykori alapító Kamíl Samún/Camille Chamoun még ugyancsak az élők sorában volt. (Dánit a polgárháború végjátékában 1990-ben gyilkolták meg, ugyancsak családtagjaival együtt, szervezete mára a hegyvidék déli fertályának regionális minipártjává jelentéktelenedett.)
Ebben az időben a Falangista Párt színeiben játszott ifjú titánként Szamír Dzsadzsa/Samir Geagea, aki az események egyik központi figurája lett. Ő vezette azt a likvidátori csapatot, amely végzett a Szíria-barát észak-libanoni maronita vezetővel, a Marada Zászlóalj (لواء المردة) első emberével. Antuán Franzsié/Antoine - Tony - Frangie-vel - és családjával. Erről szól a könyv.
Akár egy akció-krimi, igen izgalmasan. Szemtanúk és résztvevők beszámolója alapján követhetjük a kommandó útját a festői Kadisa-völgy északi oldalán lévő városka felé majd a Frangie-ház bekerítését. (E maronita kolostorokkal zsúfolt kanyon végében található a libanoni spirituális költő-óriás Dzsibrán Khalíl Dzsibrán szülő- és nyughelye, no meg az egyik fennmaradt cédrus-csoport, az elmaradhatatlan magyar Csontváry-emléktáblával...) A támadás leírása részletezi a családfő, a felesége és két gyermekük lemészárlását, s közben a harmadik gyermek, a 13 éves Szulajmán/Suleiman egy távoli iskolából való hazatérését és a klán emberei segítségével történt megmenekülését. Ő lett a família egyetlen túlélője.
És most - a libanoni belpolitikai kavarodás eredményeképpen - úgy tűnik, ő kerül a legközelebb a tizennyolc hónapja betöltetlen köztársasági elnöki poszthoz. Fentebb azért mentem bele a maronita politikai struktúra részleteibe, mert az akkori szereplők artikulálják ma is a libanoni keresztény politikát. A '82-ben megválasztott majd meggyilkolt Basír bátyja, a '82 és '88 között köztársasági elnöki székben már egyszer megmérekezett Amín al-Dzsemajjel/Amin Gemayel ugyan csak félgőzzel ambicionálta újra az első számú politikai posztot, de az ehdeni vérfürdő egyik főszereplője Szamír Dzsadzsa 11 év börtönben - a védelmi minisztérium pincéjében - töltött év után (nem ezért a mészárlásért ült, hanem... de ez hosszú történet) komolyan indult az elnöki székért.
Az anti-aszadista, általában Nyugat-orientációjú, noch dazu Szaúd-Arábia-barát keresztény politikai erők ki mindeddig is álltak a "Doktor" mellett, de mindez nem látszik elégnek: a maronita közösség legnépszerűbb embere ugyanis a Dzsadzsához hasonlóan self-made-man (értsd: nem hagyományos klán-hátérrel rendelkező) volt hadseregparancsnok és a polgárháború végén már elnöki ambíciókat tápláló Misál Aún/Michel Aoun ex-tábornok.
Aki meg a Hezbollah és Irán favoritja. Ezt pedig általában a lakosság egyharmadát kitevő szunnita közösség nem viseli el. Így most a szunniták legerősebb pártjának, a Jövő Irányzatnak (تيار المستقبل) a vezetője, Szaad al-Harírí/Saad Hariri látszik beleegyezni egy kompromisszumos javaslatba: az eddig esélytelennek látszó legfiatalabb jelölt, az ehdeni mészárlás túlélője, a mindössze negyven éves Szulajmán Franzsié került legközelebb Baabda-hoz (itt áll az elnöki palota).
Franzsié pedig - amellett, hogy a maronita társadalomnak csak az északi, Zgorta környéki lakosságát tudhatja maga mögött (sőt arrafelé is osztoznia kell a háborúban megerősödött Dzsadzsa-klánnal) - alapvetően a szíri kormányzat jelöltje. Ő az a maronita politikus, aki a legszorosabb kapcsolatokat ápolta és ápolja mai napig az Aszad-rezsimmel. Megválasztását az Aszad-kormányzat a nyereséges serpenyőjébe helyezheti. És a Hezbollah/Irán számára sem jelenteni vereséget. Csak a posztra negyed százada gyúró Aún tábornok eshet pofára.
Az efféle politikai mozaik megértéshez jók az ilyen könyvek. Igaz az arab kiadás végén van egy kis "vörös farok", politikai pamflet-szagú palesztin-támogató és Izrael-ellenes kirohanás, de az utolsó oldalakat akár ki is hagyhatjuk.
Richard Labévière: Ehden au La'anat al-Maszíhíjín al-'Arab (Ehden, a keresztény arabok átka), Bejrút, al-Fárábí, 2009.
(A francia kiadás: Richard Labévière: La tuerie d'Ehden, ou, La malédiction de Arabes chrétiens, Paris, Fayard, 2009.)
