iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Tádzsik jegyzetek 8 - Kisebbségben, nagy apával

2015. szeptember 01. 23:35 - politics&islam

 

A dusanbei iszmáílita centrumban vasárnaponként van "tárlatvezetés". Pontosabban: ott tanuló fiatalok végigkísérik az érdeklődőt a vadonatúj épületegyüttesben, amely teljesen tájidegen az erősen közép-ázsiai+posztszovjet városban. Ez utóbbi jelző a lehámlott, proletár-loggiává falazott erkélyekkel tarkított panelrengeteget, az egyébként kellemes klímájú és látványú, hegyi patakokká szerkesztett vízelvezető árkokkal övezet parkokat, a harmincas-negyvenes-ötvenes évek mára szinte trendi Sztálin-barokkját és a legújabb - az aktuális elnök megalomániájának megfelelő márvány-kristálypalotákat jelenti. Ja, és Dusanbében még a világ - asszem - második legmagasabb országzászlaját is. Miért nincs nekünk ilyen?

A tárlatvezető oxfordi angolsággal (ott is tanult) magyarázott. Hogy milyen geometriai ábra mit jelent. Illetve, hogy mit szimbolizál. Illetve a szimbólumba mit lehet belelátni. Illetve mit láthatunk mi és mit nem; ezt láthatják azok, akik a beavatott tudásra szert tehetnek.

Emiatt az ezotéria miatt (is) rágott be rájuk szinte minden hatalom; természetes módon a fősodorvonal szunnita, de a mainstream, később tizenkétimámossá vált síita közösség is - az általuk, azaz az iszmáíliták által elismert hetedik (síita) imám, Iszmáíl bin Dzsaafar óta. Nevezett imám a hatodik - korábban már itt is említett, nagy jelentőségű - Dzsaafar al-Szádiq megnevezett utódjaként Iszmáíl lett volna a hetedik imám, de még apja életében meghalt. Ez az esemény komoly törést okozott a síita közösségben: az imám csalhatatlanságának dogmája rendült meg.

Ha Dzsaafar al-Szádiq megnevezte - kvázi kijelölte - utódjának a hagyományoknak megfelelően legidősebb fiát, hogyan nem tudott/tudhatott arról, hogy nevezett fiú majdan nem töltheti be ezt a posztot. A mainstream vonal a hatodik imám halála után a "második megnevezettet", Múszá al-Kázim-ot ismerte el vezetőnek. A helyzet teológiai szempontól roppant izgalmas volt. A vallástudósok magára Dzsaafar al-Szádiq-ra hivatkoznak, aki a bevezette az "isteni akarat megváltozásának" (bidá) dogmáját. (Ma vannak vallásmagyarázók, akik ezt a dogmát még korábbra viszik vissza az imámok történetében, de ebbe most ne menjünk bele.) A kérdés nagyon fontos. Csak arra az aspektusára mutatnék rá, hogy az isteni akarat megváltozásának lehetősége komoly lépés volt a síita vallástudósok számára a szövegtől (a Korán és a prófétai/imámi hagyományok) való nagyobb elszakadásra annak folyamatos értelmezése során. A gondolatnak máig tartó hatása van a síita közösségben.

Kicsit elkalandoztam. Maradva az iszmáílitáknál; ők az a kisebbség, amely ragaszkodott Iszmáíl imámhoz ás az ő leszármazottjához, Muhammadhoz. Most nem sorolom fel az összes imámot a 21. századig, ráadásul a csoport aztán maga is többször szakadt. A lényeg, még kalifátust (a fátimidák állama) is összehoztak Árpád apánk idejében, amely aztán két és fél évszázadig fennállt. (Érdekességként hozzátéve, ők alapították a később az első számú szunnita vallási felsőoktatási és vallástudományi központtá avanzsált al-Azhar egyetemet, illetve magát a mai értelemben vett Kairó városát.) Belőlük ágaztak le a drúzok, majd egy alapvető szakadást illetően a nizárita irányzat, amely magáénak mondhatta az európai történelembe a Közel-Keleten beköszönő asszaszínok szektáját is, s amely máig fennmaradt; az ő vezetőjük a nemzetközi milliárdos, a politikai/celeb-életben is erősen túlexponált személyiség, Őfelsége IV. Agha Khán herceg, aki a 49. imám a sorban.

A történelem viszonytagságai, hogy finoman fogalmazzak, nem sok nyugalmat adtak a vallási ismereteket - és nem csak azokat - külső (záhir) és belső (bátin) - a kiválasztottak exkluzív csoportja számára megismerhető - tudásra osztó, mélyen ezoterikus és ennek megfelelően erősen összezáró közösségnek. Nem véletlen, hogy nagyobb számban ott maradtak fenn, ahol a vallási együttélésnek kialakultak a hagyományai, mint az indiai szubkontinensen, vagy földrajzilag elszigetelt, nehezen megközelíthető helyeken: elsősorban magashegységekben. Így a Pamírban, ahol a Hegyi-Badakhsán-régió az ország felét kitevő autonómia-területe.

A Wakhan-korridorban utazván minden nap egy-egy helyi iszmáílita családnál hajthattam nyugovóra fejemet; általában a számos vallási szimbólummal tarkított "szalonban", ahol a zoroasztriánus jelképek mellett, a négy őselem, a Nap és a Próféta imám-családja is képviseltette magát. Ez utóbbi a mennyezetet tartó öt - meghatározott elhelyezkedésű és elosztású - díszesen faragott és díszített faoszloppal. S a Muhammad oszlopon mindenütt ott függött az elmaradhatatlan Agha Khán portré.

Yamg faluban, Muborak Qadam Vakhoni (Mubárak Qadam Wakháni 1843-1903) iszmáílita szufi misztikus, csillagász, teológus etc. házában az örökséget kezelő Nizor Malikmamadov, miután elmesélte polihisztor életét és munkásságát, majd iszmáílita szúfi zenét hangszerelt a helyi lanton, beszélt egy kicsit az iszmáíliták mai életéről is. Hogy Agha Khán milyen módon segíti őket; mennyien kapnak ösztöndíjakat nyugati és indiai egyetemekre. A vallási vezető óriási összegeket ad kulturális és oktatási célokra. Itt utána lehet nézni a londoni kutatási központ (Institute of Ismaili Studies) kiadványainak. Érdemes.

Az infrastruktúrára azonban nem sok pénz jut. Még Londonból sem. Ezen - látván a tádzsik állam ilyen irányú tevékenységét - ami majdhogynem az elnöki palota és környékére, vagy, ahogy személyesen is megtapasztaltam éppen a prezident látogatásakor, az első számú ember vidéki, például  Qalai Khumb környéki dácsájának környezetére és a szülőváros Dangarára esetleg az ahhoz közeli Kulobra korlátozódik - nem csodálkozom. Az Agha Khán-i pénzek így inkább közvetlenül a hittársakhoz, nem a feneketlen mélységű zsebekkel bíró - most szó szerint értendő - állambácsihoz mennek.

A Badakhsán-régió még mostohább viszonyok között létezik, mint az ország többi része. Az infrastruktúra területén különösen. Az öregek meg nosztalgiázva sóhajtoznak. Az iszmáílita öregek pedig különösen.

Egy fáradt délután jót beszélgettem egy iszmáílita nénivel Khorog és Ishkashim között, a Pandzs partján, ahol a falu széli ház mellett még az errefelé szinte kötelező jellegű, téglákon/felniken álló kibelezett Zaporozsec sem hiányzott az előkertből. A néni előadta, hogy melyik fia melyik orosz városban vendégmunkálkodk, milyen nehéz az élet itt s hogy a Szovjetunió idején milyen jó volt. Például, minden volt a boltban. Hát nem tudom... Legyünk kegyesek, tudjuk be ezt a kijelentést a mindenkor érvényes nosztalgiának és a magas kornak. De egy másik mondata alapvető jelentőségű. Hogy a SZU idején ő például elmondhatta magáról, hogy egy "nagy birodalom" (impérija-i buzurgi) állampolgára volt, most meg egy ágról szakadt kis országé. Hát igen. Ez igaz.

Aztán ugyanezt a szöveget hallottam Nizortól. Aki meg kábé 25 éves.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr757752286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása