Más irányban fordultam elő az elmúlt hetekben. Dániában kerékpározni napi esőben, állandó nyugati szélben igen inspiráló. Arra elsősorban, hogy esténként az ember sátrában a ponyván kopogó esőcseppeket hallgatva, didergéssel belső hőt termelve, fejlámpával jó sokáig olvasson. Például könyveket az Iszlám Állam-jelenségről. Jókat-rosszakat. És alapműveket. A hangzatos címet viselő „A brutalitás igazgatása/menedzselése, az umma végveszélyben (إدارة التوحش أخطر مرحلة ستمر بها الأمة)” címet viselő opuszt. Kis összehasonlító elemzést az átrágott művekről majd legközelebb.

Most Palmüráról. Több mint két évtizeddel ezelőtt jártam ott először, amikor még olyan körülmények uralkodtak ott, mint Max Mallowan és mellette irogató felesége idejében, jórészt infrastruktúra és turistaáradat nélkül, még kvázi autentikus arab vidék volt. Aztán az évek során láttam, hogyan épül ki a tourist business, de még 2010-ben is volt valami bája az egésznek, miként az országnak általában. Persze az ember tisztában van a körülményekkel – vagy legalábbis azt hiszi, vagy reméli. Például ’93 forró augusztusában a Tadmur-Homsz viszonylaton a buszban mellettem ülő férfi, miután végighallgatta áradozásaimat Baal-Shamim templomáról a cardoról, a nagyszerű toronysírokról és Fakhruddín drúz emír fellegváráról, rezignáltan közölte, hogy a testvérét volt meglátogatni a tadmuri börtönben. Aztán jöttek a horror-történetek. Ezzel együtt úgy tetszett: 1992 és 2010 között, de főként az utolsó dekádban szignifikáns (és többnyire pozitív irányú) változások zajlottak az országban.

Most meg.

Az Iszlám Állam immár Palmürában. Nem sok jót jósolok nevezett épületeknek, szobroknak, amit nem sikerült elszállítani. A Nyugat – ha egyáltalán – most megint szörnyülködik egy kicsit az emberiség szellemi és tárgyi értékeinek brutális pusztítása felett. Pedig ezek a cselekedetek – miként az Iszlám Állam propagandája általában – „haza” szólnak. Része annak a már egyszer-kétszer általam is taglalt – nem csak – szalafita történelemszemléletnek, amely az iszlám-dzsáhilíja antinómiájára építve tagadja valamennyi korábbi és más civilizáció/kultúra létjogosultságát. Persze ettől még hagyni lehetne békésen a homokba süllyedni a mezopotámiai, görög, római vagy más ókori civilizáció nyomát, vagy békésen megbújni a sziklában a Buddha-szobrokat. Úgy azonban nem látványos. A géppisztoly, a kalapács, a fejsze és esetlegesen a tüzérségi lövegek viszont – különösen a modern kommunikációs eszközök által közvetítve – sokkal könnyebben célba juttatják az üzenetet.

Ezek pedig – ismétlem – elsősorban nem a múlt emlékei iránt háklis nyugati civilizációnak szólnak. Hanem az ismét egy-gyökerűvé tenni szándékozott muszlimok társadalmának. A kulturális/civilizációs egy-gyökerűség pedig nem éppen frusztráció és agresszió-csökkentő hatású. Ez – is – a célja a múlt e gyönyörű emlékei elleni merényleteknek.