A drúzok sokáig voltak Libanon urai. Pontosabban a Libanon-hegységé. Addig, amíg ez csak a tényleges hegyvidéket jelentette, a zömmel más felekezetek lakta tengerpart, a Bekaa-völgy és a déli, Felső-galileai dombok nélkül. Az 1500-as évektől az oszmánok alatt először a Maan-ház, majd a Sihábok (bár e família utolsó tagjai már a kereszténység felé kacsingattak) kormányoztak, hol szélesebb, hol korlátozottabb autonómiával. A hegyvidéken aztán demográfiai és erőegyensúly alakult ki a drúzok és keresztények között, így 1840 és 1860 között már megoszlott a hatalom a két felekezet között. 1861-től az első világháborúig aztán már a Porta által kinevezett s az európai nagyhatalmak által jóváhagyott keresztény kormányzó (mutaszarrif) irányította a hegyvidéket. A francia mandátum (1920-1943) alatt pedig a megnövelt területű államban (Grand-Liban) a drúzok aránya a tíz százalék közelébe süllyedt. Ami mára jó, ha eléri a nyolcat.
Persze a libanoni drúz társadalom történelmi, családi, gazdasági összeköttetései miatt elválaszthatatlan a környező országokban élő hittestvéreikével. Izraelben és Szíriában több százezren élnek. (Most hagyjuk a szokásos libanoni szöveget a „többmilliós diaszpóráról” a világ minden táján.) A szíriai drúzok – mint az ország valamennyi lakosa – kényes-kritikus helyzetben vannak. A közösség a keresztények mellett az Aszad-rendszer haszonélvezője volt. (Ez nem vonatkozik valamennyiükre, de általánosságban elmondható. S ennek nagyon hosszú, történelmi előzményei vannak. Majd egyszer erről is írok.) Most pedig az iszlamista előretörés miatt még inkább érdekeltek a szekuláris rendszer fennmaradásában, vagy esetleg egy új, de hasonlóan világi politikai struktúra megteremtésében.
Libanoni hittestvéreik pedig mostanában kezdtek el igazán félni. Az itteni drúz közösség ugyanis két régióban tömörül. A Libanon-hegység déli részén (az úgynevezett Súf-hegységben) és a Bekaa-völgyet keletről határoló hegyvonulat (Antilibanon) alsó nyúlványain, Rásajá és al-Hászbajá vidékén. Ez utóbbi vidék, melyet Nyugat-Bekaa-nak neveznek, határos Szíriával, s egyre inkább a Damaszkusztól nyugatra, északnyugatra továbbra is aktív – igaz, itt inkább szórványosan akciózó – dzsihádista csoportok tevékenységi területével. A Nuszra Front és az Iszlám Állam már többször is megfenyegette az itt élő drúzokat, s kijelölte őket, mint következő libanoni célpontokat. Az első számú ellenség a síiták (Hezbollah) után. A drúzok még a mainstream szunnita vallástudósok szemében is „problémásak”, a szalafita-dzsihádista ideológia pedig abszolút eretnekekként tekint rájuk. Ekképp van félnivalójuk.
A Nyugat-bekaa-i településeken óriási a feszültség. A Libanonba át-átcsapó dzsihádisták akciói már nemcsak a Középső-Bekaa-ban, Arszál vagy Brítál vidékén jelentenek veszélyt, hanem a drúzok lakta területek kapujának számító Stúra és Madzsdal Andzsar körül. A drúz falvak helyi férfiakból megfigyelő csoportokat szerveznek, akik éjjel-nappal stírölik a hegyláncokat és a Bekaa-ból befutó utak völgyeit. A drúzoknak nincsenek komolyabb milíciáik, de a libanoni hagyományokat követve minden család rendelkezik kézifegyverekkel, úgymond a ház becsületének védelmére. Az önvédelmi osztagok megszervezése pedig megkezdődött.
Rásajában például a városka egyébként csodaszép kis bazárjának kereskedői finanszírozzák a település védelmi erejét. Aztán, ahogy az Libanonban szokott lenni, már lőttek is. A Rásajá közeli Ajn Atá falu mellett drúz fegyverek tüzet nyitottak egy buszra, amely nem állt meg a hadsereg (!) ellenőrzőpontjánál. Az indok az volt, hogy azt hitték, iszlamista harcosok utaznak rajta. Kiderült: szír menekültek voltak.
Az esemény után megjelent a környéken az első számú drúz politikai vezető, Valíd Dzsumblat, s higgadtságra intett. Meg még azt is mondta, hogy a hadsereg (az állam) kötelessége megvédenie állampolgárait. Dzsumblat az egyetlen drúz vezető, akinek van saját bejáratú kis milíciája a Súf-hegységbeli Mukhtára-ban. Ha kell, a Nyugat-Bekaa-ban is bevetheti őket.
Egyelőre azonban várakozás üli meg a Rásajá-i vidéket. Nemcsak a drúzok szeretnék megvédeni a földjüket. Az itt futó Litani-folyó néhol kis-Grand Canyon-szerű völgye egyenesen Dél-Libanonnak fut. Az ott élő síiták is célpontok lehetnek. És az egészet a vidék fölé magasodó Hermon hegyről mindenféle elektronikus kütyüvel figyelő izraeliek is.
