Egy kicsit előreugrok. Üzbegisztán után Isztambulban tartózkodtam kicsinyt, fújva egyet a Balkánon keresztüli hazatekeréshez. A város még tele volt a júniusi elnökválasztás óriásplakátjaival. Mindenekelőtt persze Erdoğan képeivel. Azt egyik különösen tetszett: a végül nagy fölénnyel megválasztott elnök portréja mellett a „Nemzeti akarat – nemzeti hatalom” felirat díszelgett s három évszám: A cél 2023, 2053, 2071.
Nem tudom, hogy Recep Tayyib Erdoğan éppen hol lesz 2071-ben (ötleteim persze lennének), mindenesetre az általa és főként a miniszterelnöki székben a helyére lépő ex-külügyminiszter, Ahmet Davutoğlu álal megálmodott rendszer szemmel láthatóan hosszú távra készül. Davutoğlu – még egyetemi professzori működése során írt – korábban általam is sokszor emlegetett Stratejik derinlik (Startégiai mélység) című könyvében az ország megerősödött gazdaságára alapozva multidirekcionális külpolitikát hirdetett s az akkor még erőteljes európai integrációs vonal mellé egyenrangúként emelte a balkáni, a közel-keleti, a belső-ázsiai és észak-afrikai regionális törekvéseket. Ez a nyugati elemzők által azonnal neooszmanizmusnak aposztrofált politika, amelynek egyik fő eleme volt a szomszédokkal való kibékülés, mára összességében kudarcosnak tetszik.
Nem úgy az Erdoğan-Davutoğlu politika másik fő vonulata: a társadalmi reiszlamizáció s ehhez kapcsolódva a pániszlamizmus régi-új eszméjét felerősítve Törökország egykori spirituális központi szerepének visszaszerzése. Szó sincs itt – egyelőre – államformaváltásról (kalifátusról); arról csak egyes radikális vallási vezetők és politikai szószátyárok elmélkednek. Annál inkább arról, hogy Ankara egyre inkább igyekszik a mérsékeltebb iszlamista szervezeteket a maga irányába csatornázni.
Ez erőteljesen látszott az „arab tavasz” kezdetétől, amikor a török vezetés a egyre-másra rendezte a Muszlim Testvériség különböző filiáléinak konferenciáit. Amikor pedig a nevezett szervezet Tunéziában és Egyiptomban hatalomra is jutott, Ankara minden erejével igyekezett őket a kormányban tartani. Bukásuk és háttérbe húzódásuk után pedig tárt karokkal fogadja a szervezet emigráns vezetőit (már azokat, akik nem a kedvenc menedékjogos országba, Nagy-Britanniába távoztak). A szíriai polgárháborúban még inkább kiviláglott ez a török politika. Már a konfliktus kirobbanása előtt Isztambul volt a szíriai Muszlim Testvériség tevékenységének fő terepe, s ez így is maradt a véres belháború további éveiben is.
Most pedig újabb kontingens érkezik. Ezútal Katarból, ahonnan az ország vezetése kiutasította a Muszlim Tesvériség valamennyi vezetőjét. Többen már távoztak – elsősorban Törökországba. A legjelentősebb személyiség, a szervezet nemzetközileg is legelismertebb vezetője, aki épen az ország televíziója (Al-Dzsazíra) által tett szert mindent felülmúló társadalmi ismertségre, Júszuf al-Qardáví ugyancsak a kiutasítandók listáján van. Televíziós működését beszüntették, az Umar/Omar bin al-Khattáb mecsetben tartott pénteki prédikációitól eltiltották, kvázi házi őrizetbe került. Mindezzel együtt az egyébiránt katari állampolgársággal bíró sejk legutóbbi nyilatkozatában azt mondta, hogy nem megy el és Katarban fogják eltemetni.
Majd meglátjuk. A Törökországba emigráltak között többen máris aktivizálódtak. Nem biztos persze, hogy Ankara elképzeléseinek megfelelően. Vadzsdí Ghánim, a Muszlim Testvériség nagy hatású szónoka megérkezése után máris keményen bírálta a nyugati katonai beavatkozást Szíriában s támogatásáról biztosította az Iszlám Államot. Ez utóbbi kijelentés igencsak érdekes, de hasonló radikalizáció várható nemcsak a Testvériségen belül, hanem más, mérsékeltebb iszlamista szervezetek soraiban is.
Lehet, hogy Törökország be tud gyűjteni az (mérsékeltebb) iszlamista csoportokat, de amennyiben saját pániszlám elképzeléseire akarja felhasználni őket, meg kell kezdenie domesztifikációjukat. Ebben pedig eddig senki sem jeleskedett. (A szíriai események mutatják, hogy maga Törökország sem.) Erdoğan és Davutoğlu felkarig kell, hogy felgyűrjék ingujjukat.
